A politikai plakát nagy előnye, hogy széles társadalmi réteget képes elérni, csaknem mindenkihez eljut. Nemcsak Magyarországon van a műfajnak nagy hagyománya, hanem egész Európában. Felmerül a kérdés: mit nevezünk politikai plakátnak? Molnár Gyula tervezőgrafikus szerint manapság leginkább a már említett választási plakátokkal és az „egy százalékra” aspiráló alapítványi plakátokkal találkozhatunk. Az előbbiek politikai eszméket terjesztenek, de társadalmi problémákat nem igazán reprezentálnak; az utóbbiak ugyan érintenek társadalmi kérdéseket, de céljuk elsősorban a szánalomkeltés, és ezáltal a pénzszerzés. Ezek azonban nem azonosak a klasszikus értelemben vett politikai plakáttal, választásra és az adónk egy százalékának odaadására sarkallnak csupán.

Könnyen fogható üzenet

Bakos Katalin művészettörténész, a 10≈10 év az utcán című plakáttörténeti mű szerzője azonban tágabb értelemben használja a politikai plakát kifejezést: beleért minden olyan plakátot, mely valamely közös cél érdekében akarja mozgósítani az embereket. „A szociális témájú plakátokat mindenképp a politikai plakátok közé sorolnám, még akkor is, ha például egy kulturális intézmény teszi ki őket” –mondja.

A plakátmindenféleképpen a reklám egyik eszköze – népszerűsíteni vagy eladni akar valamit. A politikai plakát a kereskedelmivel ellentétben azonban nem valamilyen árut, hanem politikai eszméket terjeszt. A műfaj Magyarországon az 1910-es évek legelején születettmeg. „Érdekes sajátossága amagyar politikai plakát történetének, hogy léte első évtizedében a politikai versengés semmilyen szerepet nem játszott. A rendkívül alacsonyan tartott választói jogosultság miatt a parlamenti pártoknak – sem a kormánypártnak, sem az ellenzéknek – nem fűződött érdeke ahhoz, hogy a politikát az utcára vigye. Ez csak az éppen a választójog kiterjesztéséért küzdő szociáldemokrata pártnak állt érdekében. S e párt megbízásából a magyar politikai plakát megteremtője – és 1918-ig jószerével egyetlen művelője – BíróMihály lett” – mondja Pótó János történész.

E kor egyik legemlékezetesebb alkotása Bíró Mihály vörös kalapácsos figurája,mely egy erőteljes férfialakot ábrázol, amint kalapácsával lesújtani készül. A plakát 1911-es változata világszerte ismertté vált. A hatalmas, a munkásosztály erejét szimbolizáló meztelen munkás alakja a későbbiekben a Népszava Kiadó emblémája, majd a Szociáldemokrata Párt jelvénye lett.

A műfaj első fénykorát 1918–19-ben élte. Az őszirózsás forradalom idején ez abszolút érthető, a forradalmi körülményekből is következik: az utcát ellepő tömegből, magából a változás tényéből és a hogyan tovább dilemmájából. Érdekes azonban, hogy a plakátdömping a Tanácsköztársaság korában sem lankadt, a proletárdiktatúra 133 napos fennállása alatt sorra születtek a művek, melyek révén a nép legszélesebb rétegei találkoztak a szocializmus eszméjével. „Plakát tanszék létesült a Képzőművészeti Főiskolán, sőt a plakát ügyeknek kormánybiztosa is volt” – mondja Pótó János.

A Tanácsköztársaság bukása után az alkotók túlnyomó többsége emigrált, a két világháború között pedig Pótó János szerint a politikai plakátok nem tudtak felülemelkedni a „nemzeti giccsen”. Az újabb virágkor 1945 és 1947 között köszöntött be, sokszínű, leginkább az értelemre ható, szimbólumokat alkalmazó művek tűntek fel az utcákon. A változatosságnak azonban véget vetett a kommunista hatalomátvétel. Minden ünnepélyesen, patetikusan jelent meg a plakátokon, az 1960-as évektől kezdve pedig teljesen kiürült a politikai plakát műfaja, maradt a sulykolás. „Az ünnepek és évfordulók, csak hogy tudd: április 4-e, május 1-je vagy november 7-e következik-e, és persze hogy „éljen”. Csökkent a vörös foltok nagysága és növekedett a nemzeti színűeké, de alapjában a politikai plakát is híven tükrözte a korszak szürke unalmát” – meséli a történész.

A közel három évtized pangása után a rendszerváltás korabeli plakátok ezért is működtek jól: kreatív megoldásaikkal, mindenki által azonosítható jelképeikkel erős érzelmi hatást váltottak ki. „A rendszerváltás körüli plakátokon olyan üzenetek jelentek meg, melyek valaminek a végét jelentették. Emlékszünk rájuk, mert a képekre tekintve azonnal megértettük a lényeget” – mondja Molnár Gyula. E korszakban született például Orosz István „Továriscsi konyec” című alkotása, amely a rendszerváltozás egyik emblematikus műve lett, vagy az egyik legemlékezetesebb plakát, melyen egy fiatal nő ezt mondta: „Először megyek szavazni”, mellette pedig egy idős férfi: „Én is, pedig 40 éve vagyok nagykorú”.

A 90-es évek óta tendencia, hogy már nem a képek, és pláne nem a metaforikus képek hordozzák a mondanivalót a plakátokon. Szerepüket átvette a szöveg, a képek leginkább csak azt illusztrálják. Az eszközök és a módszerek az évek során átalakultak, a plakát műfaja pedig alkalmazkodott a megváltozott környezethez. Időről időre születnek izgalmas megoldások. Bakos Katalin meglátása szerint az utóbbi években a nemzeti ünnepek plakátjai között találhatunk említésre méltókat, melyeken keveredik a politikai és kulturális funkció.