A kettőhúszból az inkubátort
Azért a „több mint”, mert az alkalomszerűen itt megforduló alkotók, társulatok, közösségek száma még ennél is magasabb. Működik itt cirkuszi társulat, színházi csoport, díszlettervező műhely, itt van az irodája Frenák Pál társulatának, itt próbál a Táp Színház, itt készít a majdnem semmiből hangszereket a Bélaműhely, itt van a VJ Centrum, akad free shop és zöldklub, egymást érik a képzőművészeti műtermek.
Ha mindenkit fel szeretnénk sorolni, akinek köze van vagy köze volt a Tűzraktérhez, aligha férne más erre a kolumnára, úgyhogy hagyjuk is. El lehet hinni bemondásra: a Tűzraktér 2008 óta (ekkor költözött a Tűzoltó utcából a Hegedűbe) a belváros egyik legfontosabb kultúrházává nőtte ki magát. Most magyarázzuk, hogy hatezer kulturális rendezvénynek adtak helyet az elmúlt három évben? Hogy se szeri, se száma az oktatási, családi, gyermekprogramoknak?
Az önkormányzat kevesli a működtetők által havonta fizetett 120 ezer forintos bérleti díjat, és a helyzet hosszú távú rendezésében érdekelt – derült ki a már hivatkozott kerekasztal-beszélgetésen, a kerület álláspontját Simonffy Márta kulturális alpolgármester közvetítette, maga is textilművész egyébként. A matek azt mondja, valóban nem különösebben sok az a havi 3 millió forint, amit Terézváros szeretne a több mint 3000 négyzetméteres helyért. Ha elosztjuk ezt az összeget a házban tevékenykedő művészek számával, kevesebb mint tízezer forint jön ki fejenként. Csakhogy el kéne már felejteni a matekot. És nem okvetlenül azért, mert a fiatal művészek amúgy csórók. Hanem mert itt nem meggazdagodás folyik: kultúratermelés.
Itt nem milliárdokkal dobálózó üzletemberek tárgyalnak fehérasztaloknál, Wellington-bélszínt majszolva önfeledten, hanem jórészt önkéntes alapon dolgozó alkotók próbálnak kezdeni valamit azzal, amit úgy hívunk: budapesti kultúra. Vagy legyen egyetemes, mit bánom én, az még jobban is hangzik. Nem pályázati mutyikból élnek, nincs se viszkis-, se nokiásdoboz, nincs baráti kultúrhérosznak juttatott zsíros állami projekt, nincs pozíciókért folyó bozótharc, nincs levajazott közbeszerzés.
Igaz viszont, hogy van: élet. És nem is akarnak mást, csak hogy hagyják őket... élni.
Ami a kerületnek nem kerülne semmibe. S ami a kerületbe vonzana továbbra is sok fiatalt naponta. A helyzet eddig sem volt túl tiszta – kezdetben adott projektekre kapta meg az Art Sector alapítvány a helyet, videokiállítással indultak 2008-ban. Aztán itt ragadtak. A házban alkotók így is hozzájárulnak a rezsiköltségekhez bizonyos százalékban, a fennmaradó részt a vendéglátó egység bevételeiből fedezik. A Tűzraktér nem squat, azaz foglalt ház a szó hagyományos értelmében, annyiban azonban talán mégis, hogy a független alkotók szép lassan belakták, s a műemlék épület jellegét megőrizve saját képükre formálták a Hegedű utca hármat. Ők aztán igazán nem tehetnek arról, miképp az alpolgármester is megjegyezte: a kerület rendkívül rossz anyagi helyzetet örökölt az előző városvezetéstől. Érthető, hogy Terézváros szeretné betömni a lyukakat. De hogy hirtelen évi 36 millió forintot akar az épületért, az mégis abszurd. És az sem megnyugtató, hogy a pályázati kiírásban, amelynek határideje különben éppen ma jár le, a kerület kikötötte, hogy mindenképpen kulturális célra adná oda az épületet. Nem nyugtat meg, mert ha akarom, egy sima diszkóról is bármikor ki lehet mutatni, hogy kultúrát terjeszt.
Szőcs Géza kulturális államtitkár jó fej volt a múltkor – igaz: tét nélkül. Hosszanméltatta a Tűzraktér érdemeit (közben nem mulasztott el rendesen odavágni az Eötvös10 kultúrközpontnak sem), ám sajnálkozását is kifejezte: mivel a kormányzatnak nincs lehetősége beleszólni a kerületi döntésekbe, az államtitkárság legfeljebb közvetítő szerepet vállalhat. A tárcánál sajnos nincs pénz arra, hogy támogassák az alkotóházat. Amit készséggel megértek, a zárolások korát éljük, nemcsak az állami, de a független kulturális intézmények költségvetése is jócskán megcsappant, mióta pártunk és kormányunk van hatalmon. Csakhogy a nagy nincspénzezés közben mégis több százmilliárdos múzeumi negyedet álmodunk az Felvonulási térre. Azt is különösebb tét nélkül, nyilván. És ez csak egyetlen példa.
Galkó Balázs színész a pénteken megtartott Megvédjük a Tűzrakteret! című monstre tiltakozóakció egyik koncertje előtt felment a színpadra, és a közönség segítségét kérve Orbán Ottó egyik versébe kezdett, a Töredék címűbe. Van annak pár sora, ami ide kívánkozik: „Oly korban éltem én a földön, / mikor az ember egy fotelben ülve / rágcsált, sörözött, lazított, butult, / s mint akit magába új vízözön nyel, / bámulta saját vesztét mély közönnyel.” Az egyik népszerű elnevezés szerint a Tűzraktér: inkubátorház. Nagyon nem kéne kihúzni a kettőhúszból ezt az inkubátort. Meg a többi hasonlót se. Különben ülhetünk a fotelben, rágcsálhatjuk a semmit, miközben a kultszakadék szélén egyensúlyozunk, lemondva a független gondolkodás látszatáról is.
Káprázatos perspektíva.
