Persze, hogy érdemes ezt a sűrítést egy kissé visszaoldani, átcsoportosítani a tényeket, megmutatni a szükségszerűt és a gondviselést, és már készen is van a film. Ha ismerjük az eseményeket, azért megrázó, ha meg nem ismerjük, akkor még izgulhatunk is, mi lesz belőle. Voltaképpen felfoghatatlan, hogy a magyar filmgyártás mennyire keveset foglalkozik ezzel a műfajjal: nincs film Hajós Alfrédról, Balczóról és Papp Laciról, Petschauer Attila pedig szinte elvész A napfény ízében. De hát nem is harcolunk az Oscar-díjért.

Mark Whalberg és Christian Bale

Pedig ha csak a bokszolókról szóló filmekre gondolunk, csupa díjnyertes vagy felterjesztett. A Valaki odafent Paul Newmannel, az Ali Will Smithszel, Zeffirelli Bajnoka, a Dühöngő bika De Niróval, és persze a Rocky, 1–6-ig. Valóságosak és mesék, férfiakról szólnak, akik nem nagyon értenek máshoz, mint hogy nadrágra vetkőzve elagyabugyálják a velük szemben álló hasonlóan sportos kollégájukat, és mégis beleborzong az ember – bár azt hiszem, leginkább a férfiember.

Ilyen előzmények után remélni lehetett, hogy valami jó kis verekedős film kerekedik A harcosból is, látjuk majd a fenséges bicepszű Mark Wahlberget, aki játszott már amerikai futballistát és jégkorongozót, most is elpusztíthatatlan lesz, megverik, de nem győzik le, föláll, és mindegy, győz vagy sem, állva marad. Így is történt volna, ha csak ő van, pasifilm nagy pofonokkal, családdal, kocsmai zsánerekkel, csakhogy Wahlberg mellett ott van Christian Bale is, amitől A harcos nem még egy film az erős emberekről, hanem hollywoodi klasszikus. Nem is emlékszem, mikor volt ehhez fogható színészi élményem, mikor tapasztaltam azt a közhelyes, de mégis ritkán megtapasztalható pillanatot, hogy a színész nem játssza a szerepet, hanem éli. Hogy nem „olyan, mint”, hanem „az”. A maga módján ez több, mint De Niro legendás hízása a Dühöngő bikában, ami mégis inkább virtuózkodás. Bale megtett mindent, amit kellett, lefogyott, kiritkítatta a haját a feje tetején, hogy a bokszoló krekkes bátyjához, Dickyhez hasonlítson, de van valami, ami már nem tudás kérdése. A folyamatos féleszűség, a szem üres ostobasága, az arckifejezés mélabús idültsége – rejtői szavakat használok, mert a fazon is rejtői. De amiről az ember azt hitte, hogy csak élőben tapasztalható, szavakkal leírható, az egyszercsak szereppé válik, vagy inkább az élet csusszan föl a vászonra. Az amúgy is dokumentumfilmes eszközökkel dolgozó mozit nézve tökéletesen elfelejtődik, hogy színészt nézünk, és amikor a stáblista alatt megjelenik a vásznon Micky és Dicky, a két testvér eredetiben is, akkor látni, hogy Bale igazibb az igazinál, nem égi, hanem nagyon is földi más.

Bravúros a szereposztás, fantasztikus arcokat, ruhákat, fazonokat nézhetünk, és hogy jobban keveredjen fikció és valóság, az edzőt maga az edző játssza, pedig nem is olyan kicsi a szerep. De a valóság nem ettől szagos, izzadásos, véres. Van egy interjú a nővéreket alakító színésznőkkel, akik elmesélik, hogy mindenki kérdezgette őket, mondják már el, milyen Christian Bale, de sajnos fogalmuk sincs. Azt tudják csak elmesélni, hogy milyen Dicky Eklund. Van egy rossz hírem azoknak, akik utálják a bokszot: ezt a filmet nekik is kötelező megnézni.

A bokszfilm mellett a héten megérkezik tavalyi év egyik fesztiválkedvence, a Precious, egy amerikai kamaszlány nem éppen tündérmeséje. Reese Witherspoon Paul Ruddal romantikázik, Nicolas Cage pedig újabb akciófilmben tűnik fel, ezúttal háromdimenzióban.