Vissza a művészetbe
Most meg legszívesebben Jeff Bridgesnek adná újra a szobrocskát. Firth kiemelkedő teljesítményét továbbra sem elvitatva (legfeljebb elismerve, hogy igen jól helyezkedett Oscar-ügyileg, s ez az igyekezet némiképp nyomot hagyott az alakításon) mégis ki kell mondani: Bridges hanyag, egyszerű, Oscar-éhséget sehol sem mutató jelenléte sokkal átütőbb A félszeműben. Ahogy dülöngél, ahogy már-már fület sértő, déli akcentusban vallomást tesz, ahogy lebiggyeszti a száját, ahogy a nagymenő békebírót adja, egyszóval: ahogy képes elhitetni a nézővel, hogy mindez gyerekjáték, elétolják a kamerát és kész, szóval mindezért kalapot kell emelnünk.
Maga a film nem tökéletes, vagyis nincs olyan elemi ereje, mint volt a Nem vénnek való vidéknek, és nem is annyira megindítóan költői, amiként a Jesse James meggyilkolása, a tettes... Nem gyúrja át a műfajt, egyszerűen csak minden mesterségbeli tudásukat felhasználva a Coen fivérek letesznek elénk egy simára csiszolt alkotást. Olyat, amiről kell és lehet is beszélni, egyúttal igazolva azt a tételt, hogy Coenék életművében a jelentős fi lmek egy, vagy inkább kettős ugrással követik egymást (a töltelék most az Égető bizonyíték és az Egy komoly ember). A félszemű tipikusan az a film, amelyben mindenki a másik keze alá dolgozott, a jó forgatókönyv szinte megelőlegezte a kivételes alakításokat, a színészek pedig olyan természetesen vannak jelen a vásznon, hogy a házioperatőr, Roger Deakins szinte magától rittyenti mögéjük a vadnyugat minden báját és karcosságát.
S még külön kell szólni Mattie Rosst játszó Hailee Steinfeldről, akinek ez élete első filmje, mégis úgy mozog, olyan hihetetlen magabiztossággal, mintha szülei egy filmforgatáson döntöttek volna a gyerekvállalásról. Az első fél órában ő viszi el a filmet, aztán jön a vén róka Bridges, s ha pár percig is, de az egyre jobb Josh Brolin. Matt Damon sem rossz önmagához képest, csak pechére a szuperválogatottba csöppent, ahol a jó, a kerek, az eltalált szolid erőlködésnek tűnik. Darren Aronofskyt most akár Oscar-csinálónak is nevezhetném, ha annak idején A pankrátorért Mickey Rourke (teljes joggal) megkapja az elismerést. Most viszont Natalie Portmannek bizony összejöhet a díj. Ahogy A pankrátor Rourke, úgy a Fekete hattyú Portman köré csavarodik, szinte teljes egészében ráhelyez minden súlyt. Ha ő jó, akkor van film, ha nem, akkor legfeljebb kirándultunk egy kicsit a művészhorror sznob világába. Nos, Portman szédítő. Törékeny és zaklatott, és szinte agyonnyomja anyja félresikerült, szintén balettes karrierje.
A tánctársadalom már azért is hálás lehet a rendezőnek, hogy a Billy Elliot után, ha más hangsúllyal is, de létrejött egy olyan film, amely minősége okán ismét a főcsapásba helyezi a kissé megkopottnak tűnő balettet. Mély, kecses, és kellőképpen komor ahhoz, hogy az internetes generáció is komolyan vegye. Aronofsky ennek érdekében leszbikus szerelmet, pszichohorroros elemeket, vért, verejtéket is bevet, és minden ízé ben a látványra utazik. (Most először éreztem Aronofskyt némiképp kétségbeesetten rohanni a saját víziói után, és nem fordítva, ahogy mondjuk a Requiem egy álomért esetében történt.) A megmentő viszont egyértelműen Portman, amikor a film mármár a túlbeszéltség, a keresettség, az okoskodás bűnébe esne, akkor ránk emeli riadt tekintetét, és a Fekete hattyú rögvest a helyére kerül. Visszazökken a művészetbe.
