Hároméves koromban elhatároztam – meséli Lippai Andrea szép és hosszú pályafutásának kezdőpontjáról –, hogy táncművész leszek. Néztem otthon a Kékes tévénken A fából faragott királyfit Orosz Adéllal; rabul ejtett. Rágtam anyukám fülét, nyomozza ki, hogyan lehet jelentkezni a balettiskolába. Cigánykerekeztem, „tágítottam” magam, az újságokból balettos képeket gyűjtöttem. Amikor tízéves lettem, édesanyám rábukkant egy hirdetményre az óvodai közlönyben.

Tizenegy éves volt, amikor a szülei otthagyták a Gellért rakparti kollégiumban, ahol együtt élt az artistaképző és a Zeneakadémia növendékeivel. A felvételin még a szülőket is „megvizsgálták”, mert a kosaras méretű ősök leszármazottait szerették volna megóvni a csalódásoktól.

– A Balettintézetben gyakori volt a „szórás”. Negyvenketten kezdtünk 1975-ben, majd a végén hat lány és három fiú fejezte be az évfolyamot.

Arra a kérdésre, hogy mitől fél legjobban a balettos (pláne ha leány), viszonylag egyszerű a válasz: mindentől. A fő ellenfél a magasság és a testsúly. A Gellért fürdő gőzébe járt „párolódni”. Volt úgy, hogy egy kefirt evett naponta három korpás keksszel. Reggel héttől este tízig gyakorolt, kéthetente mehetett haza: egyedül.

– Magasra nőttem – idézi föl a testtel való küzdelem éveit Lippai Andrea. – Orosz Adél, Róna Viktor és Kun Zsuzsa voltak az Opera csillagai. Adél javasolta, ne maradjak az Operaházban a 175 centimmel – ami a spiccel már 190 –, nehéz lesz kivárni a sorom. Illetve azt a legalább 190 centis partnert, aki elbír, és tengelyben megforgat.

A főiskola után a Győri Balettnál hat kemény esztendő jutott neki. Aki egy picit ismerte-ismeri Markó Ivánt, tudhatja, nála nem adtak semmit ingyen. Táncolni akkor jó, vallja Lippai Andrea, ha boldogságot szerzünk vele magunknak is. Ez a kárpótlás azokért a kínokért, amelyeket ki kell állni. Élvezte a turnékat, s pompázhatott azokban az előadásokban, amelyekért lelkes rajongói elárasztották apró figyelmességekkel. Huszonhét országba jutott el a Győri Balett produkcióival, s azt is megtanulta, mit kell tennie, ha délután kettőkor derül ki: este be kell ugrania más helyett egy főszerepre.

– Helyettem aztán nem ugrott be senki, amikor elrepedt a lábközépcsontom – hangzik a balettpályafutás rossz mozdulatát ismertető történetben. Spárgaugrásból leérkezve repedt meg a csont. Jegelték a lábát, injekciózták, és még öt előadást végigtáncolt így. Az orvosok közölték vele, soha többé nem tud a jobb lábán spiccre és fél talpra állni. Rá egy hónapra megtudta, hogy áldott állapotban van.

– Életem minden percét tánccal töltöttem, a hétfői szünnapjaimon a Táncművészeti Főiskola balettmester- és társastánc-pedagógus szakára jártam. Mintha tudat alatt már arra készültem volna, hogy egyszer majd véget ér az álom. Ott álltam megsemmisülve. Csak azt tudtam kérdezni, hogy mi lesz most velem. Szerencsére megszületett az első kislányom, majd megérkezett a második gyermekem. Közben balettiskolát nyitottam Szentendrén, és tanítottam a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában.

Az, hogy végül elragadta a tüzes flamenco, egy idős pantomimművésznek, Regős Pálnak, a Szkéné Színház egyik alapítójának köszönhető, aki a Nemzetközi Tánc- és Mozgásközpont (IDMC) programjába az argentin tangó, az indiai táncok, a butoh, a modern dzsessz és számtalan táncműfaj mellé fölvette a flamencót is. Az egyik nyári kurzusra a maradandó sérülést szenvedett táncosnő is beiratkozott.

– Kilencvennyolcban jutottam el először két hónapra a flamenco szülőhazájába, Andalúziába. A flamenco nemcsak tánc, ének, ritmus, dallam, zene, hanem viselkedésforma, az érzelemkinyilvánítás formája, elementáris erő, ritmus és energia, nőiesség, férfi asság, szépség, fájdalom. Carmen Segurától tanultam. Bécsben Gertraud Maar együttesében vendégként táncoltam, aki számos spanyol mestert látott vendégül a stúdiójában.

A flamenco mór, zsidó, spanyol, bizánci, indiai és cigány elemeket is ötvöző műfaj. Zenei alapjai ötszáz évesek, mai formája a XIX. században alakult ki. Meghódította a magyar közönséget is. A táncosnő karácsony előtt a virtuóz gitárjátékossal, Paco Fernandezzel lépett fel Budapesten, s FlamenCorazonArte elnevezésű táncszínházi társulata fúziós elemekkel –verssel, zenével, briliáns szólókkal – tarkított előadása igazolta, nem kell feltétlenül andalúznak lenni ahhoz, hogy valaki hozzá merjen nyúlni a flamencóhoz.

A Harangozó Gyula-díjas Lippai Andrea évekkel ezelőtt azt az ajánlatot kapta, költözzön Sevillába, s tanítson balettet Matilde Coral híres flamencoiskolájában. A táncosnő maga helyett nagyobbik leányát „delegálta” a sevillai Conservatorio de Danza főiskolára, így Pirók Zsófi lesz az első nem spanyol, aki professzionális flamencotáncosként térhet vissza Magyarországra.

– Huszonhat különféle flamencomestertől tanultam – számlálja Lippai Andrea. – Sokszor mondták, itt meg ott nem jól tanítottak, nem az igazi flamencót táncolom! Rájöttem, ezt úgy értik, csak az az igazi, amit ők táncolnak. Nem másolni szeretném a flamencót, mert az a spanyoloké. Célom, hogy megteremtsem a saját nyelvezetet, hiszen a műfaj alkalmas arra, hogy ötvözzük más technikákkal. Ma már spanyolok is elismerik a fúziót, alkalmazzák előadásaikban. Ez tetszik nekik az értelmezési kísérleteimben, emiatt lépnek föl velem szívesen. Ha szakszerűtlenül nyúltam volna hozzá a flamencóhoz, nem jutalmaztak volna a spanyol kultúra terjesztéséért az 1492 elnevezésű kitüntetéssel.

Lippai Andreának is köszönhetően a flamenco divatos lett a nagyvárosi tánckurzusok kínálatában. A legbátrabbak egy-két tánclecke után „táncművészként” mutatják be színpadokon ismerőseiknek első lépéseiket, olykor tanfolyamokat tartanak.

– Tanítok a főiskolán és a saját stúdiómban, örömmel jönnek hozzám a lányok-asszonyok, mert ehhez a tánchoz nem kell férfi partner. Ismereteik, kíváncsiságuk és érzelmeik felszabadítását segítem, de megtanítani nem tudom őket, hisz alapok nélkül ez képtelenség. Én sem tudok tökéletesen flamencózni. Három diplomám ellenére is csak kellő alázattal merem azt mondani, hogy elindultam a megértés és a megismerés útján. Ahhoz, hogy az ember a „flamenco puro”, a komplex tudást kifejező tiszta flamenco közelébe kerüljön, nem elég egy-két kurzus, de talán egy élet sem.

Életem minden percét tánccal töltöttem, a hétfői szünnapjaimon a Táncművészeti Főiskola balettmester- és társastánc-pedagógus szakára jártam.Mintha tudat alatt már arra készültem volna, hogy egyszer majd véget ér az álom. Ott álltam megsemmisülve.