A gyűjtemény végletei
Tartalmas és látványos válogatások, mert mindkét fogalom lazán kezelhető. A mentálhigiénés-társadalmi koncepció szerinti tárlat ha sorrendben nem azzal kezdődik is, egy kiváló Mednyánszky-csavargóval és egy Munkácsy-vázlattal veti meg az alapot, hogy logikailag elvezessen Kicsiny Balázs idei dátumú videójáig, amellyel a bemutató helyrajz szerint nyit. Köztük korok, stílusok és művek szabad értelmezése. Egyfelől Schaár Erzsébet ünnepélyes és ünnepélyes eleganciával installált gipszfehér fejei, ezek a halált és életet oly szétszedhetetlen poézissel megidéző, szemrehányó és legyőzhetetlen emberek. Másfelől – épp szemközt velük – Gaál József elrettentő és megrendítő, tört arcú hősei.
Gaál fából, bőrből, szögekből és vasból készült darabjai erősek és kíméletlenek. Közvetlenül mögöttük a „könyöklős kabinet” csak azért nem vicces, mert remekművekből állt össze. Könyököl Munkácsy Faustja és Rippl-Rónai Apámja, bal tenyerébe hajtja a fejét Czóbel félfedetlen nője, Ámos angyalos-órás figurája és Goldmann György nem éppen a melankólia illusztrációjaként készült és ható munkásszobra. Ám a vezényelt és kötelező mozdulatok gyakorlatánál előbb fedezzük fel, hogy Moholy-Nagy kislánya akkor készült, amikor a volt műkedvelő már tudott rajzolni, és hogy a két háború előtti Anna Margit-remek azt a korszakot képviseli, amikor a festő indulatait és szenvedélyességét még némi klasszicitás tette teljesebbé.
És innentől nem figyelünk vezéreszmére; a gyűjtemény gazdagságát élvezzük. Azt a mestertermet (csak teremrész, de a művek teremmé szélesítik), amelyben a sokoldalú gyűjtő Alföld-piktúra iránti vonzalmaira egy pompás, korai, majdnem-expresszionista Koszta-kép figyelmeztet, hogy mellette egy festményteljességű tust, Nemes Lampérth sodró, a keményen kubizáló épületeket hatalmas indulattal ellapító táját élvezzük. Egy datálatlan Csontváryval szemben egy késői, érett és tragikus Vajda Lajos, nem méltatlanul mellette egy riasztóan szép Mulasits László-vászon; az engedékeny koncepció az Antal-Lusztig-birodalom újabb és újabb értékét engedi felvillanni.
Tingely, Tobey, Nitsch, a hazai gyűjteményekben oly ritka külföldi nagy nevek már átvezetnek a másik kiállításba. Abba a monokrómválogatásba, amelyről nyilatkozatok és vallomások után tudni lehet, hogy a kollekció legújabb darabjai. A gyűjtő új frontot nyitott, rendre megszerzi az egyszínű festészet hazai és nyugati művelőinek jelesebb darabjait. A látszólag egyszínű festészetét. Mert üde, változatos, természeténél fogva látványos ez a hűséges kékeket, termékeny narancsokat és diadalmas vöröseket – csak kékeket, narancsokat és más tiszta színeket – felvonultató teremsor. Ám a jóleső káprázat után más élményeket is kínálnak a befestett felületek.
Tollens német festő vásznán a cím ígérte többféle sárgán kívül azt a mikrodrámát, ahogyan egy feltűnően vastag ferde ecsetnyom egy függőlegessel csaknem összeütközik. Varga Gabi látszólag homogén kék négyzetén azt, hogy a széleken a festék elfogy és az alapozás csendes brutalitással kibukkan. A mozgalomvezér Marioni vörös diadalán egy disszonáns lecsorgás, egy Barcsayn egyetlen, metsző csík, Erdélyi Gábor szürke síkján egy alig észrevehető, ám annál kihívóbb tarkabarka szegély. Vannak aztán elcsábulások a sík aszkétizmusától. A német Rathke térben megcsavarja hófehér, szűzi vásznát, honfitársa, Rose vaskos, már-már plasztikává váló fatáblára fest, Tölg-Molnár Zoltán stációi deszkáknak látszó fényes fekete vásznak, egyenesen tizennégy darabra szedve.
A monokróm festészetet a közfelfogás érdektelennek, jó, ha nem nem-művészetnek tekinti. A szakma, amióta csak létezik, száz éve elméletekkel látja el – egy legutóbbi idézetek formájában olvasható a falakon. De aki csak a színek szépségére, a nagyon kifinomult, apró voltukban is izgalmas festői eseményekre érzékeny, a kettő között találja meg az élményt.
