Petriről, a szabadságról
„És még azt mondják, a költészet halott. Senkit sem érdekel. Mégis, nézd, mennyien...” – egy hang a Ráth György utcában. Mondjuk, azt nem tudom, ki mondogat ilyesmit, mármint hogy a költészetnek meszeltek volna. Az nem úgy van, hogy megy a költészet az utcán, és elgázolja egy platós IFA, esetleg a fejére esik valami kósza vakolatdarab, vagy egyenesen rászakad a mennyország, égszínkék omlásveszély. És hát a végelgyengülés sem nagyon fenyegeti. A költők, na, ők meg tudnak halni, istenesen. De hogy a líra?
A város legjobb, a közösségi és a hagyományos média által leginkább megtámogatott szülinapi bulijába, a Nyitott Műhelybe érkezem. Az ünnepelt maga nem lehet jelen. Petri György tíz éve halott. Elvitte a rák.
Már kinn is tömeg van, de bejutok valahogy mégis. Vallai Péter kezdi az estét, utána Németh Gábor a Zsidó vagy?-ból olvas egy részletet. A hangosítás kezdetben csapnivaló, ha nincs az ember a kisteremben, tényleg alig hallani valamit. Aztán meg mintha nagyon zavart rádióadás hangjai szüremkednének az ember füléhez, messziről és töredékesen jönnek a szavak. Mintha valakik valahol nem akarnák a tiszta és érthető beszédet. A nyilván véletlen műszaki malőr nagyon is passzol az est alaphangulatához, apropójához is. Mert igaz ugyan, hogy elsősorban emlékezni jöttünk, Petri György születésnapján gyűltünk összemeghallgatni a pályatársakat, barátokat, tisztelőket. De véletlenül épp december 21-én fogadta el az Országgyűlés az új médiatörvényt, amely, bármit mondjon is bármely kormányzati mameluk, hatalmi pozícióba került író, túlmozgásos szóvivő, mégiscsak a nyilvánosság átformálásának szándékával került a magyar jogszabálykorpuszba. Nem kell ahhoz liberálisnak lenni, hogy az ember zsebében kinyíljon a bicska a törvény miatt. Nem kell ahhoz paranoiásnak lenni, hogy azt higgyük: ezentúl az igencsak egyszínű médiahatóság akarja megmondani, mit szabad és hogyan, mit nem és miért nem. Mi a sértő. Hány milliót ér egy jelzős szerkezet.
Nem kell ehhez paranoia tehát, csak egészséges kételkedés a hatalom jóindulatában. Márpedig én feltétel nélkül hiszek a szkepszisben.
Hátranézek, egy, az asztal mellett álló fiú lassan simogatja egy szőke lány arcát, Kukorelly Endre ritmusára. Meleg van nagyon. Rosmer János naturális képekben nem szűkölködő verseit Gerevich András hozta el a Nyitott Műhelybe. Forgách András egy korábbi Beszélőben megjelent visszaemlékezését olvassa Petriről és Mayáról, na meg a két férfi félkomoly udvari verekedéséről, majd a Műhely faláról idézi fel a Mosoly című verset. Azt, amelyik úgy kezdődik, hogy „Meg fogok halni, Nem is oly sokára. / S ez olyan könnyű szédülettel tölt el, / mint ifjúkoromban – kezdő dohányost – / az erkélyen reggelente leszívott / első néhány slukk.” A halálra készülő költő utolsó, Amíg lehet című kötetében jelent meg.
Márton László a Minerva búvóhelyéből olvas fel egy – áthallásoktól nem mentes – részletet, aztán az Egy vers elindul az imádott hölgyhöz, de etikai mellékösvényre téved, és nem talál vissza című Petri verssel folytatja. Őt Darvasi László váltja, aki bevallja, eredetileg a Himnuszról akart írni, aztán inkább mégsem – no nem magát félti, inkább a helyet. Úgyhogy Szív Ernő tárcistát hívja segítségül, aki egy izlandi radírkiállítás körülményeiről értekezik. Furcsa radírszerzetek vannak, egyes típusok mindent kitörölnek. Még az ember száját is, ha úgy van. Hogy ne tudjon – csókolni? Takács Zsuzsa az Ajánlás című prózavers-versprózáját mondja, szépen. Esterházy Péter személyes szövegét a szerző távollétében Kardos Róbert olvassa –az utolsó lazacos szendvics és az emberi nagyság kisprózája. Ahogy aztán Várady Szabolcs az Egy kívülálló, ha volna ilyen című művét mondja, már az valami lenyűgöző, de mikor belekezd a Hogy elérjek a napsütötte sávig-ba, a Valami ismeretlen című kötet, illetve hát az egész Petri-életmű egyik legkeményebb versébe, egyszerűen belénk fagy a szívverés, pedig van vagy harminc fok tényleg. Mellettem egy férfi becsukott szemmel mondja a verset Váradyval szinkronban. Alig hallhatóan. Némán, végül is.
Parti Nagy Lajos szövegét nem az amúgy jelen lévő szerző, hanem ugyancsak Kardos Róbert olvassa, Az étkezés ártalmasságairól poénjait a közönség izmos nevetéssel honorálja. Az Egy őszi levélre című rövidke verset már PNL mondja, akit különben Szilágyi Ákos követ, a H mint haza, H mint hely című verspamfletet adja elő igen szuggesztíven. Závada Pál You-Tube-os segítséget kér (mintha a Csík Zenekar, Kiss Tibor és Presser Gábor hangját hallanám a videóháttérben), arra vezet elő hatásos, füttyszóval kísért egyszemélyes performance-t, a Petőfi tér melody és a Széljegyzetek egy vitához soraiból építkezve.
Ami után elvileg vége az estnek. A fiú is abbahagyja a szőke lány simogatását, szedelődzködnek. Csakhogy színre lép Csordás Gábor költő, a Jelenkor kiadó vezetője, aki szerint szép és jó ugyan, hogy most így összejöttünk, csak kevés. „Arra ébredjünk rá, hogy a mi dolgunk micsoda. Gyuri ezt tudta. Amikor kellett, kiment az utcára és megverette magát a Bem téren. Menjünk ki mi is, különben végünk van. A szabadságunkat el fogják venni.” A tömeg is elindul lassan, de nem tüntetni: hazafelé. „Direkt csinálták így, hogy ilyen forróság legyen odabenn. Gyuri meg röhög rajtunk odafentről. Itt állt ez a sok hülye, hallgatták a verseket, és senki sem mert hazamenni” – valaki a bejáratnál.
Szerintem meg nincs kedve röhögni. Voltam én is kezdő dohányos. A halál még odébb ugyan, a könnyű szabadságszédület azonban, az első cigarettákat kísérő mámorhoz hasonló érzés, amelyben felnőttem: jelenvaló magánvaló. Nem múlt el, és senki kedvéért nem mondok le róla. De otthon azért újraolvasom HarasztiMiklós (Petri által különben a Beszélőben megbírált) esszéjét, A cenzúra esztétikáját. Für alle Fälle.
