Kocsis és a Nemzeti Filharmonikusok előadásában nem tudom, hová megyünk; és hogy itthon vagyunk, azt abból érzem leginkább, hogy nem szépen zenélnek. Az énekkar borzasztóan hujjog, az arányok egészségtelenek, a zenekarra nagyon kell fülelni, mert a tömegdalosok elnyomják, pedig fontos dolgok történnek a hegedűsöknél. Vagy a többieknél. A szólisták megfelelőek, még ha Cser Krisztiánnak túlzott megterhelést jelent is a basszus szólam, de ha nem lenne ott Celeng Mária, nem tudom, miért hallgatjuk ezt karácsony előtt.

Ott van Celeng Mária, és nemcsak azért volna nehéz nem észrevenni, mert a Nelson-misében a szoprán különösen fontos szólam, hanem mert sugárzik. Fiatal és tehetséges. Belebújik a zenébe, úgy mer ott lenni a pódiumon, ahogy mindannyian szeretnénk a nézőtéren, őt nem érdeklik mindenféle megfontolások, hangzásarányok. Lehet, hogy könnyebb énekelve, mint csak hallgatva, de könnyebb őt nézve, mint nélküle. Szóval figyelem: egy nagy tehetség indul a pályán.

A folytatás, a második rész Kocsis Zoltán műve volt. Kicsit ijesztően hangzott, amikor elmondta, hogy negyvenhat variációt írt a Kis karácsony, nagy karácsony dallamára, és a pódiumon volt az énekkar meg a különlegesen nagy, cimbalommal, havasi kürttel fölerősített nagyzenekar, nem lehetett tudni, hogy nem valami nagyzási hóbort áldozatai leszünk mindahányan, hanem aztán minden ment magától. Bevezetésül a karmester eljátszotta játék zongorán a dallamot, a kislánya elénekelte szöveggel, szépen, tisztán, aztán nekilendült a darab. Vidám muzsika, és gyorsan haladunk vele, népzene, gregorián, reneszánsz táncok, régi polifónia és így tovább. Ami jó benne, az a rossz is, elsősorban nem zeneként funkcionál, hanem tréfaként, annak viszont osztályon felüli. A közönség hangosan nevet, számolgatják, ki hány zeneszerzőt ismer föl, és nyilvánvaló, hogy sokkal több marad a darabban, mint amennyit egyetlen meghallgatás alapján akár a zeneileg művelt hallgató felismerhet. Azért az egy meghallgatás sem kevés, vannak megvilágosító ötletek, ahogy például Mahler 1. szimfóniája zökkenés nélkül megy át a Siegfried erdei madarának dallamába, vannak mókás pillanatok, mint amikor a dzsesszváltozatban Kovács Géza zenekari igazgató kezd ihletett bendzsózásba.

Zeneműként kevésbé funkcionál a darab. Akárhogy villognak a zenekari színek és stílusok, nem járjuk valóban körül a dallamot, nem szédülünk bele a komponista fantáziájának kimeríthetetlenségébe, de talán nem is ez volt a cél. Ha az a kérdés, volna-e kedvem jövőre is meghallgatni az Egy egészen iciripiciri karácsonyt, nem mondanék mást, mint hogy: persze.