Hogy mért pont ez a tompa dettó billent át a félébrenlét homályos tornácára, nem tudom. Ha a negyed négy, decemberben, hajnalnak számít, hajnal van. Még az is lehet, hogy visszaaludván e hosszú, szövevényes fölébredést álmodom, azt, hogy ködök és bőnyegek alól, minden szabatosság nélkül, előbb az én különös emberemre, aztán erre a ma megírandó tárcára gondolok, utóbb meg arra, hogy mennyire nincs hozzá se kedvem, se megformálhatnékom.

Nem csodálkozom, csak bosszant, hogy szétesik, hogy egy bekezdés se áll össze az agyamban. Ha már így van, épp az össze-nem-állást kéne megírnom, súgja egy hang, alighanem az enyém, azt, ahogy mondatok, szavak, talányos félalakok zizegnek szanaszét e köztes, ha úgy tetszik, szövegtérben. Anélkül, hogy megmoccannának, bármelyikből bármi lehet a beszűrődő palatető- és hófényben. De hogy ebből hogy lesz valami, pláne ünnepi tárca, fogalmam nincs.

Írtam karácsonyiádát eleget, kedvről, szívshop pingról, szeretetről és angyalokról, írhatnék most is, nem esne nehezebbemre, mint rágódni a közérzetem lerágott csontjain. Rágódni a tehetetlenségemen, a viszolygásomon, azon, hogy nem tudom szenvtelenül figyelni, hogy ami e tájon megtörténhet, az, bizony, meg is történik, visszamenőleges hatállyal, ha úgy tetszik. El vagyok képedve attól, amit egy homályos és amorf teremtmény, bizonyos Zemberek érdekében és nevében a hazámban művelnek, elrémiszt az új nemzeti rend, az a populatúra, ami kéjes gyorsasággal, szinte minden ellenállás nélkül tölti meg Magyarország kispolgári, posztkádárista fürdőkádját, amelyben élnem adatott és adatni fog.

Zubog az ismerős, elévülhetetlen vacakság, telik a nemzeti Tartuffe-jakuzzi.

Nem tudok nem arra gondolni, hogy vajon egy ilyen tárca megjelenhet-e jövőre, hogy a gyalázatos médiatörvény beígérte büntetések és/vagy a puszta lehetőség, a büntethetőség ténye nem lesz-e elég az elgyávításhoz, ahhoz, hogy elgyávuljanak, akik nem hősök, hanem csupán közvetítők és véleménymondók. Nagyon pocsék rend az, ahol hősnek, a sajtószabadság hősének muszáj lenni, hisz az a rend eleve nem lehet demokrácia, és újra elölről.

Arról nem is beszélve, hogy X. újságíró, Y. lapszerkesztő hogyan tudhat és merhet hősködni a laptulajdonos pénzével, s már hallom is ebben a hajnali félálomban a mobilnyirkos, halk és indulatos érvelést, hogy persze, tudja ő, nem hülye ő meg vak, csak mégis, nem lehetne-e a megfogalmazással, ugye, valamit csinálni? Ha valaki tényleg a szó mestere, annak ez nem lehet probléma, nekik meg pont ezen áll vagy bukik, illetve bukhat, ki tudja, meddig mennek el „ezek”, arról nem is beszélve, hogy a tulajdonosok is világosan megmondták, az első büntetés után fájront van. Különben is milyen igazság az, ami egy szaros mondaton múlik, már bocsánat, és így tovább. Nincs illúzióm, az efféle dialógusok, kimondva-kimondatlanul, odaülnek majd január elsejétől képernyőink tetejére, mindenkiére, szemlélettől és magyarságteljesítménytől függetlenül.

A puszedliarcú illető egy nevének elhallgatását kérő tiszta forrás.

A magyarságteljesítményt ő emlegeti az álmomban, mondván, hogy egy huszáros hajrával a nemzeti magyarságteljesítmény terén még levezekelhető ez-az, mert még minden mozog, s bár el van döntve, még nem dőlt el, hogy konkrétan kinek mi a nemzeti pálya. Vannak kiskapuk, noha cefetül hullik a forgács, s olyan is van elvétve, hogy valaki kéjjel, ész nélkül vágja a fát, ha értem, mire gondol, ezt ő mint jóakaróm mondja, ellenben ha én, itt és most, szentül meg nem ígérem, hogy elhallgatom a nevét, olyan többségmegsértését akaszt a nyakamba jó erkölcsbe ütközéssel, hogy az unokáim is lábbilincsben fognak közlekedni.

Nocsak, ezek szerint már január van, mondom.

Nincs, feleli, de ne akarjam, hogy visszamenőleg bármikor január legyen.

Nem akarom, mondom, ami meg a neve elhallgatását illeti, az direkt könnyű lesz, ugyanis fogalmam sincs, hogy maga kicsoda.

Ön, mondja erre az illető mosolyogva, ön a helyes kifejezés, ha kérhetné, ugyanis magázódni csak a liberális bölcsészkurvák és a házmesterek szoktak.

Lényeg az, mondom, hogy sajnos nem tudom a nevét.

Édes pofa vagy te, baszki, vált át tegezésbe, még hogy nem tudod! Nagyon szellemes! És ez akár tetszhetne is őneki, hogy „nem tudod”, akár kacaghatna is, csapkodhatná a bruhaháját, mert persze, hogy tudom az ő nevét, éppúgy, ahogy ő az enyémet, mondja, és érdesen mosolyog. Tetszhetne, ha nem piszkálná az ő csőrét az én nyelvi szóhasználatom meg a barátaimé, hogy azt veszünk a szánkra, amit akarunk, amíg rá nem ül véletlenül valaki.

Hát igen, motyogom ebben az álomban, de gondolom, nem ezért állítottál meg e hajnali órán, hanem mert kívánsz tőlem valamit.

Nem kívánok, feleli, nem kívánok, hanem szólok. Szólok, hogy szóltam, teszi hozzá, s hogy olvasta, amit olvasott, ominózus lapban a fütyi kis véleményemet, melyen elgondolkodván, azzal határozottan nem értett egyet, és nyomatékkal szeretné közölni, hogy szerény véleménye szerint erre a pánikolásra énnekem semmi, de semmi okom, úgyhogy nyugodjak meg, amíg szépen vagyok.

Ettől most nyugodt vagyok, mondom kevéske éllel, inkább azért, hogy mondjak valamit.

Föl nem foghatja, mért nem arra használom a szaros empátiám, hogy őnekik is van bajuk elég, elhihetem, hogy van, ekkora sebesség, a demokrácia – ő megengedi, hogy – kissé szokatlan modellje mellett még kapaszkodni is nehéz, nemhogy kormányozni meg mérlegelni. Egyedi esetnek itt vannak, még sokan is, az ő embereik.

Mindazonáltal tudja ő, hogy van ez, savanyú a szőlő, lehet izmozni, meg húsosfazék, ismeri ő a magamfajtát, de hogy ezt az új nemzeti egyetértést, ezt az új demokráciát valaki, anélkül, hogy kivárná a végét, nemdemokráciának nevezi, az nem lesz, bocsika ide vagy oda, tolerálva. És aki labanc ezt nem érti meg, annak jó napot. Arrive durca! Most mondjam meg, de őszintén, hát nincs ebben igazuk, hogy a törvény erejével lefogják a kezet, mely mindenfelől jön a megfojtásukra egy kanál vízzel?

Válaszoljak, legalább mi, kurucok tartsunk össze, a mindenségit!

Ezt hogy érti, kérdezem, hisz ebben a leosztásban én labanc vagyok. Továbbá zsidó, cigány és homoszexuális. Szlovák, román, kínai.

Persze, mondja, persze, de jobb, ha nem hepciáskodok. Annak már különben is vége van, hogy ki-ki maga mondogassa meg, hogy kicsoda.

Akkor ki mondja meg, kérdezem. Valamelyik nemzeti hatóság?

Értesítve leszel, válaszolja, és elengedi a galléromat. Még levesz róla egy pihét, nézd, de érdekes, hisz ez galambtoll, fakjúkám, sóhajtja, s hogy vajon ez merő véletlenségből szállhatott reám vagy valami jelvényként viselem. Ő szomorúan állapítja meg, hogy jobb, ha ezt egyelőre abbahagyjuk, menjek haza szaporán, és gondolkodjak el a szeretetről, mindennek ellenére ő áldott, nemzeti karácsonyt kíván a miheztartás végett, szeretteimnek dettó.

Tettamanti Béla rajza