Én mondjuk a médiatörvényt megszavazó 256 kormánypárti képviselőre gondoltam a nagy csendben, de egyáltalán nem az „elmentek ti az anyátokba” hangsort mormoltam magam elé. Hiszen nem tudnék említeni a demokratikus nyilvánosság nemes ügye mellett elkötelezettebb embereket az említett kormánypárti képviselőknél. Akiknek egyébként innen is kívánok békés, boldog, sokoldalú és lojális ünnepeket, minden munkatársam nevében.

Téved azonban, aki azt gondolja, kedden „csak” rádiótörténelem íródott. És ezt nem csak azért mondom, mert jelen cikk mégiscsak egy tévéjegyzet volna.

Kedden megnéztem a köztévé hírműsorát, az 5.55-öset. Úgy negyedóra szokott lenni. A médiatörvény nem fért el benne. Így-úgy kapcsolódó hírként azt találták tálalni, hogy az Országgyűlés módosította az alkotmányt, amibe így bekerült, hogy a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság elnökének rendeletalkotási joga lesz ezentúl. Harmincöt másodpercben. Gondoltam, majd nyolckor.

Rosszul gondoltam.

Hanem a Ma Reggelben jól meg lett beszélve a médiatörvény, és most komolyan: ki lett volna alkalmasabb interjúalany a médiafelügyelettel kapcsolatos törvény ügyében, mint maga Koltay András, a Médiatanács tagja? És miért is kellett volna egy igazi opponens? Egy (nem köztévés) újságíró, mondjuk? Egy jogvédő? Egy ellenzéki akárki? Valaki? Bárki?

A deles híradóban már kapott a törvény fél percet. Láthattam a parlamenti patkót, aztán hosszúm ásodpercekig gyönyörködhettem a tátogó Szijjártó Péterben. A képek egyébként centire ugyanazok voltak, mint a korai híradóban a médiahatóság elnöke rendeletalkotási jogának alkotmányba emeléséről szóló híranyag képei. Szijjártó Péter neve akkor sem, délben sem hangzott el, de hát jó svádájú, igazi politikai ezermester a Szijjártó, mindenre bevethető. Csak a micisapka hiányzik már a fejéről, meg a dekk a szája szélibül. A farzsebből kilógó colstok.

Az esti híradóban kicsit bővült az összeállítás, D. Tóth Kriszta beolvasta a törvény néhány markánsabb pontjának lényegét úgymond, de így se volt több az egész 42 másodpercnél. De még mindig tudtam reménykedni: majd a miniszterelnök Az Estében elmondja a frankót, leoltja az okvetetlenkedőket, a szólásszabadságért vinnyogó bértollnokokat és csatolt részeiket. Megnyugtat jóindulatúan.

Elképzelhető vajon, hogy egy közszolgálati újságíró, jelesül Szöllösi Györgyi nem kérdez rá az aznap elfogadott médiatörvényre, ha olyan szerencséje van, hogy éppen ő készíthet félórás interjút a kormányfővel? Amúgy egész jó interjú volt, Orbán Viktor néha zavarba is jött. De a „maradt azért ideje a karácsonyra készülni?” kérdésnél talán mégis közszolgálatibb lett volna boncolgatni kicsit a törvényt, amely alapvetően átrajzolja a hazai médiarendszert, s amellyel tele van a magyar és nemzetközi sajtó. Amely ellen hétfő este vagy kétezer ember tüntetett a Szabadság téren. Amely ellen parlamenti képviselők is látványosan tiltakoztak, az újságírókról, a szakmáról nem is beszélve most. Ki lehet ezt hagyni egy ilyen interjúból?

Ki lehet hagyni. Ez is, meg a keddi híradók is tévétörténelmet írtak. A képekkel, Szijjártóval, a képek hiányával, a kérdések hiányával. A 42 másodperccel. Ami épp 18 másodperccel volt kevesebb, mint Mong Attila hallgatása. Kezdhettem volna ezt a cikket azzal, hogy Mong a magyar sajtószabadság, az autonóm újságírás hősévé vált kedd reggel. Hogy mégsem így indítottam, egyrészt azért van, mert nem Mong itt a lényeg, ő csak színes-szagos kerettörténet. Általa (is) válik átélhetővé a médiatörvény fenyegetősdije. Másrészt meg azért sem így kezdtem, mert úgy rühellem én a személyi kultuszt, mint Jónás a prófétaságot, a Magyar Hírlap Gyurcsány Ferencet, lakástulajdonos a csótányhordákat. Meg mint Szalai Annamária a sajtószabadságot. Illetve dehogy: nem ismerek embert, aki elkötelezettebb volna a demokratikus nyilvánosság nemes ügye mellett, mint Szalai Annamária. S mielőtt még elfelejteném: innen kívánok békés, boldog, kiegyensúlyozott és tárgyilagos ünnepeket neki, minden munkatársam nevében.