A nagy orosz hagymáz
Az előadás címe kissé félrevezető. Bár JiríMenzel 1978-as filmje, a Mesés férfiak kurblival ugyancsak a technikától és a haladás illúziójától megszállt férfiakról szól, ám cseh polgári kedéllyel, humorral, derűvel. Az űrkutatás hősei és áldozatai ürügyén készült debreceni előadás, a Mesés férfiak szárnyakkal ugyanezt a nagy orosz lélek miszticizmusával, rajongásával, hagymázas átlelkesültségével teszi. Az ember vágya a repülés, a földtől való elrugaszkodás iránt mindenféle – vallásos, műszaki, politikai, társadalmi – utópizmus metaforájaként működteti a produkciót.
Az orosz-szovjet űrkutatás groteszk és játékos, súlyos és légies jelenetekben előadott (rém)történetét Ciolkovszkijtól Gagarinig és Tyitovig, átszövi a negyedik király története, aki Oroszországból indult a megváltó üdvözlésére, de csak a halálára sikerült odaérnie. A játék a színpadon folyik, a nézőtér forog velünk, akárcsak a Nemzetiben a Jeremiás avagy isten hidege előadásánál. Körül a festőien kopott, koszos, trehány oroszszovjet világ kellékei között elmaszatolt ikonok jelzik, hogy az ihlető források közöttTarkovszkij Rubljov-filmjét is számításba vehetjük. Amikor felmegy a vasfüggöny, egy készülő bárka bordázata mögött láthatjuk a nézőteret, a páholysorokat.
A fejünk fölé vasból kovácsolt kupolavázakat helyezett a díszlettervező Olekszandr Belizub (a műsorfüzet ezúttal így, ukránosan közli a nevét). Lent megelevenedik Leonardo mozgószárnyas repülőszerkezete, egy férfi két lábán hatalmas propellerekkel csetlikbotlik, máskor mellén ütött-kopott benzineskannát, hátán kipufogócsövet viselő ember jelzi az ipari fejlődés tévútjait. Két kovács (Bakota Árpád és Tóth László) némiképp a szocreál munkásábrázolást is idézve hozza színre az őrült agyalmányok kelletlen megvalósítóit. Az esztelen nagyra törés lázasan átszellemült és komikusan torz képei közé a köznapi élet jelenetei keverednek, asszonyok (Szűcs Nelli és Ráckevei Anna) isznak és csevegnek, férfiak isznak és sakkoznak. A két első űrutazó, Gagarin és Tyitov (Kristán Attila és Trill Zsolt) barátian kötözködik. A negyedik király legendáját fehér ruhás lány (Pál Eszter) angyali tisztasággal énekelve adja tudtunkra, a kiskirály (Oleg Zsukovszkij) bumfordian bájos falovacskán közlekedik történelmi vándorútján. Cserhalmi György kötődvegúnyolódva adja elő Ciolkovszkij társadalmi ábrándjait a boldog világról, Mercs János Sztálin szerepében a kedélyes zsarnok megformálásával kísérletezik.
Vidnyánszky Attilán szemlátomást eluralkodtak saját ötletei, a rengeteg kép, jelenet, szöveg túlterheli az egyvégtében két és fél órán át tartó előadást. A néző számára nem minden asszociáció gazdagítja a játék szellemi terét, nem egy betét csak megnehezíti az amúgy sem könnyen befogadható, átélhető, feldolgozható gondolati, látványbeli és zenei ingerzuhatag feldolgozását, befogadását. Az meg már világnézet kérdése is, hogy kit miről és mennyire győz meg ez a monumentális látomássorozat. Lehet rajongani az üzenetért, mely szerint tekintetünket fordítsuk az emberi-földi hiúságok, pusztító célok és vágyak helyett a misztikus égi magasságokba, nem kevésbé lehet lelkesülni az előadás esztétikai gyönyörűségeiért, gazdag látványvilágáért, nagy ívű és bőséges gondolattársításaiért. Én csak bámulom, mint minden monumentális alkotást. De mélyebben nem érint meg.
