– Furcsa az élet, mert pár napon belül csinálok interjút Törőcsik Marival és Koncz Zsuzsával, mindketten Pélyen születtek.

– Koncz Zsuzsa édesapja tanított is engem. Zsuzsa annyival fiatalabb nálunk, hogy a húgom Pélyen vigyázott rá, mikor megkérték a szülők. Ez azért régen volt.

– Mi változott az életében, amióta másodszorra megszületett?

– Érdekes, hihetetlen örömmel éltem át azt a két hónapot a kórházban, pedig az nagy kiszolgáltatottság. De attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttem, élni fogok, boldog vagyok. Amióta tényleg beléptem az életbe, mindenhonnan a múltam köszön vissza. Most például Párizsban jártam, és még ott is a régi emlékek jöttek elő. Semmi különös: élek, és örülök, hogy élek.

– A szokásain változtatott a – ahogy ön szokta mondani – „halál”?

– Annyit igen, hogy a jobb kezem nehezen használom. Vezetek, mert tudok fogni, de írni nem, ez megnehezíti az életet. A színpadon kimondottan nehéz volt tudomásul vennem, hogy nem vagyok ura a testemnek. Ahogy Molnár Gál Péter írta: „áttette a gesztusrendszerét a bal kezére.” Azért nem akarok ennél többet beszélni róla, mert ha valaki beül a nézőtérre, ne a kezemmel foglalkozzon.

– Hogyan tudta feldolgozni egy olyan barát halálát, mint Schwajda György?

– A napokban megint hívtam a feleségét: elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet neki, mert nekem is feldolgozhatatlan. Halála előtt másfél héttel beszéltem vele telefonon. És tudja, igazából Anatolij Vasziljev – akivel ezerszer egymásra csapták az ajtót, és Kaposvárról is köszönés nélkül távozott tavaly – azt mondta Schwajdáról: nem tudja ez az ország, a szakma, hogy milyen hihetetlen nagy színházi embert vesztett el.

– Miért nem ismerték ezt el?

– Nem tudom, csak azt: mikor megkérdezett a kultuszminiszter a rendszerváltás után, hogy kit ajánlanék a Nemzeti Színház igazgatójának, akkor Schwajdát ajánlottam. És más színháznál ugyancsak rá szavaztam, mert nagyra értékeltem. Hihetetlen szerencsém volt, hogy hosszú-hosszú évekig Major Tamás tartott „ölben”, bennem gondolkodott a színházban, aztán másik tíz évig meg Schwajda György. Ez kevés színésznőnek adatott meg.

– És Alföldi Róbert gondolkodik önben?

– Gondolkodik bennem, és tiszteletben tart. Nagyon akarta, hogy a Nemzeti Színházban lépjek fel először a „halálom” után. De mivel akkorra volt meghirdetve Vasziljevvel a kaposvári előadás, a Naphosszat a fákon, engem oda kiadott. És én ezt nagyon megköszönöm neki. Most meg azt, hogy megkértem, jó rendező, jó közeg, kis szerep, és megkaptam Rába Rolandot, nagyon tehetséges fiatalokat és kis szerepeket.

–Most is megkérdezte az éppen aktuális politikus, kit javasol a Nemzeti élére?

– Nem találkoztam még az államtitkárral, Szőcs Gézával. Játszottam egy darabjában, ha jól emlékszem, Szűz Mária voltam. Meg kell bocsásson nekem, mert a szerepet, amit leadok, azonnal elfelejtem, kidobja a fejem. Még a Száz év magányt is, amit többször olvastam, és játszottam vagy százszor. Annyit tudok, hogy Garas Dezső volt a férjem benne.

– A színházpolitika érdekli még?

– Évek óta szeretném, ha alakulna egy olyan kamara, amilyen a háború előtt volt. És az lehetne színész, aki kamaratag. Amikor két évre vállaltam a Magyar Színészkamara elnökségét a kilencvenes évek elején, ezen fáradoztam, de nem sikerült. Ha lenne ilyen, kiköthetnénk, mi a legalacsonyabb összeg, amiért egy színész munkát vállalhat, és azt is szabályozni lehetne, meddig lehetne dolgoztatni. Mert ha a francia színésznek lejár a munkaideje, azt mondja: sajnálom, el kell mennem, mert kirúg a kamara. A minőséget – sajnos – sehol a világon nem fizetik meg eléggé. Azt szoktam mondani: Laurence Oliviernek nem volt a hegyen hatalmas háza, ahova utat építtetett, helikoptert sem vett és öt-hat kocsit, mint a Dallasból a Jockey Ewingot játszó színész. Nem irigylem azoktól, akik nagy sztárok, celebek, csak az a baj, hogy aki a Katona József Színházban 15–20 éve vezető színész, és tomboló sikerrel végigjátszotta a drámairodalmat, még mindig pindurka lakásának a hiteleit törleszti.

– Említette, jó rendezővel akar dolgozni és kisebb szerepet játszani. Az elsőt értem, a másodikat nem.

– A kaposvári próbaidőszak hihetetlen fizikai megpróbáltatás volt, ráadásul a bemutatót a „halálom” első évfordulóján tartottuk. Alföldi Róbert akkor két darabot küldött: egy hatalmas szerepet és a Halálasszonyát a Mein Kampfból. Ebben a korban csak egy szerepet akarok játszani, ráadásul a kisebbiket választottam. Mikor megtudtam, Rába Roland rendezi, azt kérdeztem: miért akar minden második színész rendezni? Az olvasópróba után viszont már átöleltem, és azt mondtam: azt hittem, Roland, maga megbolondult, de maga rendező is. Ha belegondolok, az összes nagy mesterem színésznek készült vagy az volt. Aztán most megkért a Jó estét nyárra, és mivel megint kis szerepeket adott, elvállaltam. De képzelje, olyan őrült vagyok, nagyon szeretem Zsótér Sándort, és megígértem, játszom nála. A kettőt most együtt próbálom, bár vigyáznak rám a Maladype Társulatnál, mint a hímes tojásra.

– Dolgozott már Zsótérral?

– Soha. Ő az egyetlen rendező, akitől megkérdeztem: hát nem dolgozik velem egyszer? Most a Figaro házasságában vagyok Marcelina. Mindenek ellenére nagyon meg kell győznie, hogy nekem ezt el kell játszanom. Minden rendezőnek meg kell győznie, hogy azt a darabot még el kell játszanom.

– És olyan Zsótérral dolgozni,mint amilyenre vágyott?

– Még nem tudom, csak az olvasópróba környékén járunk. Nézze, elmentem a beregszásziakhoz vagy Schilling Árpádhoz, kutatom, van-e még bennem valami. Nagyon elkényeztetett a sors, nem kellett megérnem, hogy nem kellek. És még azt sem, hogy nem a legjobbak akarnak dolgozni velem.

„Nagyon elkényeztetett a sors, nem kellett megérnem, hogy nem kellek”