Meg is láttuk. Négy ballada. Talán egyenletesebb is lett volna a teljesítmény, ha egy nekivadult nézőtárs nem bravózik bele a g-moll és az Asz-dúr ballada végébe, ami láthatóan megzavarta és kizökkentette Kiszint, de volt miért bravózni: olyan briliánsan pörgette a futamokat a zongorista, hogy ha kicsit erőlködöm, még azt is elhiszem, hogy valóban spontán és leküzdhetetlen volt az elragadtatott ordibálás. Az eredmény így is tapsvihar, felállva ünneplés, általános emelkedettség és három ráadás. Érdemes volt megvárni a harmadikat is, a b-moll scherzo volt a koncert csúcspontja, Kiszin egy kicsit elengedte magát, ettől hullámzott, élt a zene, miközben semennyit sem engedett a pontosságból, színekből, a basszus morgott, a magas hangok csilingeltek, minden zenei fordulat egyszerre volt logikus és váratlan. Jevgenyij Kiszin egy pillanat alatt tisztázta az erőviszonyokat, valóban a világ legjobb muzsikusai között van.

Nem is tudom, mit éreztem korábban. Azt mindenképpen, hogy a világ legjobb zongoristáinak egyike. Már a Schumann is gyönyörűen szólt, már ott is megkapó biztonsággal mászkáltak pókujjai a billentyűk fölött, egy-két alig hallható melléütés jelezte csupán, hogy nem otthon ülünk, a hangfalak előtt. Csalódásnak ezt akkor sem tudom érezni, ha mindent lángésszel mérünk, Schumannt csak Szvjatoszlav Richter előadásában fogadjuk el hitelesnek. Ha jobban belegondolok, nem is értem a koncert két része közötti különbséget. Ugyanazt szerettem az első és a második részben, és ugyanaz okozott enyhe hiányérzetet. A zongorairodalom nagy műveit játszotta egy közel tökéletes zongorista, de valahogy úgy mondta föl az anyagot, ahogy március 15-én a Nemzeti dalt szokták. Persze, nagy vers, de azért továbbra is rabok leszünk.

Nem tudom, hogy elvárható-e több attól, aki évtizedek óta utazgat és koncertezget a világban, még ha a Schumann-műveket csak erre az évre, az évfordulóra tanulta is meg. Kiszin nem nagy kockáztató, idén Chopin és Schumann, jövőre Liszt lesz a programján, alapműveket játszik mindhármuktól, és messze többet nyújt az elvárhatónál. Éppen ezért nem értem a két rész közötti különbséget.

Ha akarom, csalódás, de egyáltalán nem akarom a csalódást, mert nem is azt éreztem. Inkább csak a nagyszerű zongorázást, valakit, aki megtanulta, előadta, úgy, ahogy annak meg kell szólalnia. Valakit, aki egyáltalán nem akarta új alapokra helyezni Schumannt vagy Chopint (nem beszélek most az első ráadásról, az érfelvágós Chopinkeringőről), hagyta, hogy a művek a maguk megszokott életét éljék. Az talán a leginkább meglepő Jevgenyij Kiszinben, hogy komolyan lehet venni, amit az interjúban mondott: meg akarja osztani a zenét másokkal. Ennek megfelelően oldódik föl a művekben, igyekszik olyan vékony közvetítőeszköz lenni a szerző és a közönség között, amilyen csak lehet. Nyilván ennek a jelenségnek elengedhetetlen feltétele a felkészülés és a technikai tudás. Ennek ellenére néha azt érzem, hogy a zenéből épp a mozgás hiányzik, a kezdet és a vég között az út nem érződik az egyetlennek. Ennek is van azonban jó oldala, a hangok becsülete, ha nem is érzi az ember, hogy csakis és kizárólag azok a hangok szólalhatnak meg a láncban, mindig örülni lehet az adott láncszemnek, amely önmagában is remekmű.

Talán ez is túlbonyolítás. Jevgenyij Kiszinben a gyönyörű zongorahangot kell szeretni. Meg azt, hogy tökéletesen póztalan ember, abban a kategóriában, ahová ő tartozik, nem könynyű ennyire tiszta szándékokat találni. A nagy egókat folyamatosan hizlaló csillagok között Kiszin valóban a szerzőt figyeli, és nem ijeszti meg az, ha nem mond valamiről újat. Elég nehéz a régit is szabatosan előadni. Akármilyen póztalan, azért elég különös jelenség önmagában is, mögötte egy hosszú pálya, pedig még negyvenéves nincs, sikerek, szenzációk, rekordok könyve. De ezzel nincs semmi baj, az emberek Kiszint jöttek meghallgatni, és Chopint hallották.

Jevgenyij Kiszin