Baj csak a szerzővel van. A színlap Madách Imrét nevezi meg, ám ez egyszerűen nem igaz. Amit játszanak, legfeljebb anynyira hasonlít Madách drámai költeményére, mint Karinthy nevezetes paródiája. Mindössze a szöveg, a jelenetek rendje, a világszemlélet és a mondanivaló tér el lényegesen a Madáchétól. Mindezzel semmi baj nem lenne, mindössze a paródiát, a parafrázist, a gyökeres átiratot nem illik az eredeti szerző neve alatt forgalmazni – még színlapon sem.

Amit az Újvidéki Színháztól a Bárkán láthattunk, Kokan Mladenovics szerb rendező és Gyarmati Kata dramaturg saját műve, bár kétségkívül Madách hatalmas alkotásától ihletve. Nem olvasat, nem értelmezés, nem színpadra alkalmazás, még csak nem is modern nyelvű, korszerűsített változat, hanem önálló szellemi termék. Nem mérhető az eredetihez, de eleven, pörgő, hatásos, izgalmas, sokszor szellemes vélemény az emberiség működéséről, az utóbbi néhány évtized fejleményeinek fényében. Sokkal jobb, erőteljesebb, egységesebb, mint az Igazság címmel készült Arisztophanész-utánzat, amit ettől a rendező-dramaturg párostól legutóbb láthattunk ugyanezen a helyszínen.

Az előadás filozófiai alapeszméje egyszerű, kevésbé követhető bonyodalmaiba pedig nemigen érdemes belegondolni. Vidám színpadi csúfolódás ez, nem bölcseleti értekezés. Az előadásból kivehető fő gondolat annyi, hogy Isten tökéletlenre alkotta az embert, viszont beleoltott egy csomó korlátot és követelményt, melyeknek megfelelni nem tud, majd elbújt, és valahol kajánul vigyorog szerencsétlen teremtménye csetlés-botlásán a megkerülhetetlen tilalomfák között. Csak az ördög humanista, aki társául szegődik e gyámoltalan, tudatlan, de időnként esztelenül lelkesedő lénynek képtelen útján. Az előadás eleinte itt-ott legalábbis még emlékeztet Madách történelmi víziójára, olykor a mondatok is hasonlítanak az övéihez, csak éppen mai beszélt nyelvre redukálva.

Az édenkertben Ádám éppen fel akarja akasztani magát, amikor megjelenik a nőnemű Lucifer, kicsit huzakodnak a kötéllel, elbeszéli alkuját az Úrral, az ősapa zakója alól előhúz egy Barbie babát, ő lesz Éva. Egyiptom, Athén, Róma példázatán szemlélhetjük zsarnokság, demokrácia és kiábrándult élvezkedés problematikáját, Bizánc turistalátványosság és fanatizmus színhelye. Prága és vele Kepler kimarad, a londoni színt játékos példázat helyettesíti arról, hogy a pénz, bármilyen elv szerint oszszák is el, mindig egy halomba vándorol.

A forradalom sem segít, Párizsban vödörszám döntik a Barbie-hullákat, a nép kötelességszerűen tépi őket darabokra, Dantonnal meg éppen úgy viselkedik, mint Athénban Miltiádésszel. A falanszter televíziós vetélkedőként jelenik meg, aztán Ádám sok kudarca nyomán rájön, hogy nem a társadalmat, hanem az embert kellene megváltoztatni, mégpedig génmanipuláció útján. Az eredmény természetesen sok-sok egyforma Ádám-klón lesz. Az újabb kiábrándulás nyomán újra a kötélhez nyúl, megint huzakodik Luciferrel, az asszonyördög még szexre is csábítaná, ám közben Éva ultrahangfotóval tudatja, hogy anyává lesz. A kivetítőn megjelenő embrióra az ördög apró piros szarvakat varázsol. Mégis csak új krampusz érkezik.

A rendezőnek nemcsak szimbolikus ötletei vannak, hanem remekül mozgatja az újvidéki színészeket, sodró tempója van az előadásnak, érvényesül a látvány, a testbeszéd humora. Balázs Áron nemcsak Ádám esendőségét, de nehézkes, a bonyolult csapdák, feladványok, választási kényszerek között tétován tévelygő lényét is megmutatja, Ferenc Ágota a Barbie-Éva jelképet manószerű bájjal egészíti ki. Az egészet azonban ElorEmina fekete-piros jelmezekben ágáló, de roppant sok árnyalattal játszó Luciferje tartja elevenen. Nem fogyó energiával, lendülettel mozgatja az eseményeket, terelgeti Ádámot, pottyant el aforisztikus bölcselmeket, változtatja alakját, tűnik el és bukkan elő, mosolya egyszerre kaján, játékos és jóságos. Igazi játszótárs. Reményt nem nyújt, csak vigaszt.

Nem olvasat, nem értelmezés, nem színpadra alkalmazás, hanem önálló szellemi termék