Most a Nehéz is úgy kezdődik, mintha ugyanezt az utat járná. Hőse, középkorú férfi, az életét panaszolja anyjának egy falusi konyhában. Előadja a fővárosba szakadt szegény vidéki fiú panaszait: több nagy monológot. Fontos, hogy közöttük múlik az idő. A történet nemcsak a múltban, de jelenben is folyik. A múltban az okok – valódiak és véltek –, a jelenben a végeredmény bontakozik ki. Az életét, sorsát mesélő férfi személyisége a szemünk láttára bomlik fel, züllik szét, semmisül meg. S közben a múltbeli történet is átalakul. Ami kezdetben igazságnak látszik, egyre inkább alibivé, ürüggyé, öncsaló, önigazoló hazugsággá válik. Miközben persze megmarad a tények valósága.

A lényeg akár két mondatban összefoglalható, s ezt alig valamivel hosszabban a szerző is megtette a Nehéz című novellában, amely nem is igazi előzménye, inkább csak vázlata a színpadi változatnak. Tényszerűen adja elő az egyszerű életpályát, a tehetséges falusi fiúét, aki hátrányát a budai, pesti úri fiúkkal, lányokkal szemben alkohol segítségével küzdi le. Az alkohol pedig könyörtelenül szétmarja karrierjét, házasságát, testét, agyát, lelkét, majd egy közönséges baleset formájában végez vele. A szöveg izgalmas kettős látással ábrázolja mindkét folyamatot: azt is, amelyik a fiút visszalöki a faluba, az anyja konyhájába, és azt is, amelyik ott játszódik le előttünk.

Az önigazoló, öncsaló mondatok, motívumok nem veszítik el igazságtartalmukat, mégis egyre többet árulnak el a férfi gyengeségéről, egyre erősebben hangzik ki belőlük a hátsó, az álságos szándék. Minél erősebben bizonygatja, hogy semmiről sem tehetett, annál inkább érződik tulajdon gyengesége. De az is egyre bizonyosabbá lesz, hogy ez a gyengeség nem abszolút, hanem a rá mért feladathoz, az otthonról beletáplált életprogramhoz volt kevés az erő ebben az emberben. Az volt számára túl nehéz. A nagy sorstragédiák szükségszerűségével fut le ez az élet, és minél mélyebbre zuhan, minél világosabban lelepleződik, annál inkább fel is magasztosul. Csak a halálban persze.

Az önleleplező monológokat néhány tárgyszerű jelenet követi az összeomlás napjáról, amikor egyetemi állásából elbocsátják és a felesége is elhagyja a férfit. Kollégájával folytatott kocsmai beszélgetéseiből pedig kiderül, hogy az élet valójában minden más ember számára is túlságosan nehéz. A darabot a fiát mélyen ismerő anya könyörtelen igazságú monológja zárja.

A Bárka stúdiószínpadán Bérczes László rendezésében nagy erővel szólal meg a dráma. Sárkány Sándor díszletében a konyha pódiumra helyezett kuckó, amelyhez mintegy zoomolva közelít vagy praktikusan távolodik tőle a nézőtér, helyet adva a néhány sorsdöntő párjelentnek.

Mucsi Zoltán pontosan érti és érezteti a férfi kettős igazságát. Precíz gesztusokkal és hangsúlyokkal vezeti végig tragikus útján, egyszerre leplezi le és igazolja minden szavát. Mind piszkosabb, sárosabb az öltönye (Kárpáti Enikő jelmezei tolakodás nélkül szolgálják az előadást), de ennél fontosabb jelzés, hogy szinte a szemünk láttára fogy el ez az ember. A figura mélyebb igazságainak megmutatása közben Mucsi bravúros technikával ábrázolja a lelket hordozó test sorsát is.

Lázár Kati az anya szerepében szinte észrevétlen, mégis félelmetes erővel hallgat, apró mozdulatokkal tevékenykedik. Háttérben maradva véleményez. Amikor pedig megszólal, tárgyilagos és kegyetlen. Csak az arcán van olyan fájdalom, amilyet még nem láttam színpadon.

Mucsi Zoltán precíz gesztusokkal dolgozik