– Érik meglepetések a gyakorlott Ghymes-hallgatót, amikor beteszi az új lemezt a lejátszóba?

– A Szikraszemű csak annyiban más, amennyiben a legutolsó lemez is más volt az előzőekhez képest. Nem ugrunk nagyokat, nem arra törekszünk, hogy folyamatosan új hangszereket vonjunk be a zenénkbe – ez persze mégis sikerül általában. Kevés olyan hangszer akad, amelyet ne használtunk volna már. A lényeg: mi hangulatokat zenésítünk meg. A koncerteken és a lemezeken keresztül is energiát adunk. Azt szeretjük, ha a közönség elhiszi, amit zenélünk: magam is ezt szeretem érezni, ha nagy ritkán eljutok egy-egy koncertre. Nem akarunk eltérni önmagunktól – nem is tudnánk. De miért is akarnánk?

– A Ghymes első felállásának tagjai a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán találkoztak egymással a nyolcvanas évek elején, mindannyian más-másféle zenét játszottak akkoriban. Miért éppen a népzenében találták meg a közös nevezőt?

– Én már azelőtt is sokat foglalkoztam népzenével, a bátyámmal még funkciójában éltük meg az autentikus muzsikát. Régen a temetői dalokat temetéskor, az esküvői nótákat esküvőkön, az aratónótákat meg aratáskor énekelték. Máskor nem. Mára viszont már a színpadra, táncházba költözött a funkcionális népzene is. Ami nagyon szép, ha az a cél, hogy megőrizzük ezeket a dalokat – de igazi erejük akkor van a népdaloknak, ha a megfelelő helyen, a megfelelő alkalomkor halljuk őket. Nem tehetünk róla, a népzene minket gyerekkorunk óta kísér. A hetvenes években, a nyolcvanas évek elején viszont megjelentek a fantasztikus rockzenekarok, főleg Magyarországon – ahol egyébként nem is tudják a zenehallgatók, mennyire el voltak kényeztetve akkoriban. Sokan azt gondolják, hogy a környező országokban is felütötte fejét a rock abban az időben...

– Miért, nem így volt?

– Nem hát. Az akkori Csehszlovákiában egyáltalán nem voltak olyan formátumú rockzenészek, mint Magyarországon. Nem véletlen, hogy minket akkor telibe talált az a zene. Viszszatérve: amikor meghallottuk az erdélyi vonósmuzsikát, teljesen rabul ejtett minket. Egyebek mellett ez is az oka, hogy kezdetben főleg népzenével foglalkoztunk.

– Maguk is jártak adatközlőkhöz gyűjteni? Hogy lett az autentikus népzenéből egyszer csak Ghymes?

– Igen, a Felvidéken is, Magyarországon is gyűjtöttünk, és mondom: természetes közegünk volt a népzene. Amely egyébként olyan gazdag, hogy több élet is kevés volna a teljes feltérképezéséhez. Mindig is csodálni fogom azokat, akik művelik és kutatják. S hogy hogyan lett a Ghymes? Egyszerűen: elkezdtünk saját dalokat írni. Tudtuk, hogy a népdaloknál tisztábbat, erősebbet, szebbet nem lehet írni úgysem. A világ legnagyobb zeneszerzői, a kortársak is, inspirációnak használták a népzenét, folyton visszanyúltak hozzá. És hát a népdalok sem úgy születtek, hogy a falu öszszedugta a fejét: „márpedig akkor mi most csinálunk egy dalt”. Egyvalaki írta azt is: megírta a saját dalát. Mi is megírtuk a magunk dalait. Aztán találkoztunk a szintetizátorral, amivel kapcsolatban megint csak sokszor megkérdezték tőlünk: miért használunk műhangszert? Pedig a szintetizátor ugyancsak csodálatos hangszer. A templomi orgona valóban az instrumentumok királynője, mai napig hasbavág, ha megszólal –de nem tudjuk magunkkal vinni például egy kiskunfélegyházi koncertre. Ahogy egyszerre harminc vonós sem fér el a kisbuszban. Pedig szeretnénk. Ebben segít a szintetizátor.

– A Ghymes azon együttesek közé tartozik, amelyek sorozatban arany- és platinalemezekkel rukkolnak elő. Ilyenből nincs sok manapság. A letöltések korában is ugyanúgy hisznek a hagyományos lemezformában?

– Hiszünk. Rengeteg formája van ma már a zene terjesztésének is, de a lemez nem múlik el soha. Például azért, mert egy pendrive-ra letöltött lemezt mégsem adhatok ajándékba... Hiányozna a papírborító, a színes fényképek, a lemez tárgyi élménye. A mi hallgatóink nem adnak ajándékba másolt CD-t sem, azt hiszem. Nem mondom, hogy nem bosszant, ha azt hallom, hogy egyesek a jogdíjak eltörléséért kampányolnak. Ők is szeretik a jó zenét, nem? Ha el akarják törölni a jogdíj intézményét, talán csinálják meg a saját zenéjüket maguknak! Ha valaki szereti egy banda zenéjét és megveszi a lemezt, azzal a következő anyag létrehozásához szükséges forrásokat előlegezi, teremti meg.

– A közönség: „elfogult mecénás”.

– Igen, ilyen egyszerű ez. Ha azonban valóban eljönne az a perc, hogy a közönség már nem vesz lemezt, amiben én, mint mondtam, nem hiszek, na, akkor viszont borzasztóan megdrágulnának a koncertjegyek. Mert a zenész meg akar élni abból, hogy zenél. Ő már csak ilyen.

– Ró-e valamiféle pluszfeladatot önökre a „határon túliság”? Mit tehet a magyar kultúráért egy határon túli zenész, már azon túl, hogy zenél?

– A magyar kultúra sajnos egyre sorvad Szlovákiában. Fogynak a magyarok, fogynak a gyerekek, fogynak az iskolák. Sokan abban az illúzióban ringatják magukat, hogy minden rendben, pedig virágzik a hungarofóbia, nemcsak az idősebbek, hanem a fiatalok körében is. Az igazi baj akkor van, mikor a legfelülről csorgó mocsok egyszer csak leér az utcára. Akkor meg kell szólalni, nem elég csak zenélni. A helyzet nem reménytelen egyébként, a határok megnyíltak, nem vagyunk kitéve annyi megalázó helyzetnek, mint régen. Reméljük, a múlt nem tér vissza. És azt is el kell mondanom, hogy ez a helyzet nekem mint művészembernek, sok témát ad. A fájdalom is ott van a zenénkben. De az is nagyon fontos, hogy megmutassuk, úgy is létrehozhat az ember erős produktumot, úgy is lehet boldog, ha a szülőhelyén marad, akár kisebbségben. Magyarországon is otthon érzem magam, de a Felvidéken még inkább. S hogy mit tehetünk, mire kell vigyáznunk? Aki kiáll a színpadra, tudnia kell, nagy teher nyugszik a vállán: a felelősség terhe. A szavaknak súlya van.

Szarka Tamás reméli, a múlt nem tér vissza