A magyar igazságkereső
A fenti választ a 44 éves műgyűjtő arra a kérdésemre adja, hogy vajon miképpen válik a modern magyar képzőművészet megszállott rajongójává, a magyar festők alkotásainak főfoglalkozású gyűjtőjévé egy olyan ember, aki korábban – a rendszeres múzeumba járáson kívül – nemigen került közelebbi kapcsolatba a művészettel. Olyannyira nem, hogy sokáig a baromfiiparban dolgozott, majd a saját lábára állva éttermet üzemeltetett a cívisváros főutcáján. Szűcs Tamás a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett, majd családi indíttatása révén került a baromfiágazatba: édesapja, Szűcs Sándor a rendszerváltás előtt a Hajdú-Bihar megyei szárnyasfeldolgozó-ipar egyik vezető alakja volt, majd 1990 után a Hajdú-Bét Rt. vezérigazgatója lett. Ehhez a céghez került Szűcs Tamás, aki a marketingosztályon tevékenykedett. A család azonban 1999-ben kiszállt a Hajdú-Bétből, a tulajdonrészüket eladták, majd röviddel később Szűcs Tamás megvált az éttermétől is.
Azóta kizárólag a műgyűjtésnek szenteli az életét. Igaz, ő sem kerülhette el a kezdő gyűjtők sorsát: belefutott – ahogy fogalmaz – „néhány csapdába”. Évekkel ezelőtt egy neves nemzetközi aukciósház londoni aukcióján megvásárolt egy Mednyánszky László-festményt, de miután nem személyesen vett részt az árverésen, a képet előzőleg csak interneten látta. Amikor a 3500 fontért megvásárolt kép Londonból megérkezett Debrecenbe, és Szűcs Tamás kibontotta a csomagolásból, azonnal megsejtette, hogy hamisítványról lehet szó. Megmutatta a festményt szakértőknek, akik megerősítették a gyanúját. Az ügylet szerencsére jól végződött: mintegy féléves procedúra végén az aukciósház visszautalta a 3500 fontot. Szűcs Tamás sokat tanult az esetből, s azóta jobban megnézi, hogy mibe fekteti a pénzét. Apropó, pénz. A műgyűjtéshez megfelelő anyagi alapot jelent számára, hogy a család tulajdonában összesen több száz hektárnyi – különböző agrárvállalkozóknak bérbe adott –mezőgazdasági földterület van.
De egy pillanatra még térjünk vissza a Hajdú-Béthez. A kilencvenes években jogi ügyekért felelős vezérigazgatóhelyettesként dolgozott ott egy ember, akinek a nevét azóta országszerte megismerte a képzőművészeti szakma: a debreceni Antal Péterről van szó, a híres Antal-Lusztig modern képzőművészeti gyűjtemény tulajdonosáról.
– Péter óriási hatást gyakorolt rám, kulcsszerepe van abban, hogy a műgyűjtés felé fordultam – emlékezik Szűcs Tamás. – Beszélgetéseinknek köszönhetően azon vettem észre magamat, hogy a cég képviseletében bárhol jártam Európában különböző kereskedelmi vásárokon, a munka végeztével a múzeumokban kötöttem ki, és bámultam, sőt szinte habzsoltam a képeket.
Mindezt megerősíti Antal Péter is, aki azt mondja Szűcs Tamásról: hatalmas ambícióval megáldott, jó gyűjtői ösztönnel rendelkező ember, aki számára a műtárgyak vásárlása nem egyszer hobbi, hanem életcél. Kollekciója gyarapítását Szűcs Tamás valóban az életcéljénak, sőt missziónak tekinti:
– Antal Péter hatására kezdtem rájönni – teszi hozzá –, hogy mindez sokkal többről szól, minthogy szép, színes képeket akasztok ki a falra.
S hogy pontosan miről?
– Az igazságkeresésről – vágja rá a műgyűjtő, majd egy vékonyka kötetet tesz elém, Hamvas Béla és Kemény Katalin Forradalom a művészetben című könyvét.
– Ez a könyvecske sokkoló erővel hatott rám – magyarázza –, mert megerősített abban, amit már régóta éreztem, csak képtelen voltam olyan okosan és összeszedetten megfogalmazni, mint a szerzők. Tudatosították bennem, hogy a modern képzőművészetben igenis fölfedezhető egy olyan irányzat, amelynek képviselőit „magyar igazságkeresőknek” lehet nevezni. Ferenczy Károlytól kezdve Gulácsy Lajoson és Csontváry Kosztka Tivadaron át Vajda Lajos képviseli ezt a hagyományt. Ezeket a művészeket nem vezérlik anyagi szempontok, nem törődnek a sikerrel, nem ácsingóznak díjakra, műveikre pedig nem jellemző a látványfestészet és a kommercialitás. Csupán egy dolog érdekli őket: minél őszintébben és pontosabban kifejezni a magyar kultúra és történelem sajátosságaiból fakadó eredetiséget. Ez az oka annak, hogy kevésbé hatnak rájuk a külföldi művészeti trendek. A művészetük gyökere ugyanis abból a világból táplálkozik, ahol élünk: az örökös szabadságvággyal küszködő, tragikus sorsú magyar miliőből.
Szűcs Tamás ugyanakkor nagyra tartja azokat a magyar művészeket is – a Nyolcak csoportját, vagy a római iskola képviselőit –, akiket ő maga nem sorol „az igazságkeresők” közé. Csak hát – mint mondja – az ő műveik nem kerülnek hozzá közel. Annál inkább szereti Tóth Menyhért, Kondor Béla és a szentendrei Vajda Lajos Stúdió művészeinek munkáját.
– Sajnálom, hogy Tóth Menyhért neve nem került be a nemzetközi közudatba – teszi hozzá –, mert őt európai rangú festőnek tartom. A maiak közül pedig szerintem fe Lugossy László és Bukta Imre képviselik a Ferenczy Károllyal elkezdődött hagyományt. Őszinte hittel és odaadással dolgoznak, akárcsak a régi „igazságkeresők”, ráadásul az életsorsuk is hasonlatos a nagy elődökéhez. Míg élnek, nem becsülik őket eléggé, a haláluk után azonban már a legnagyobbak között tartják őket számon. Igaz, Bukta Imre esetében változott a helyzet, hiszen az utóbbi időben egyre szélesebb körben elismertebb. Azt viszont sajnálom, hogy fe Lugossy Lászlónak a hatvanadik születésnapja alkalmából nem rendeztek átfogó életmű-kiállítást Budapesten, holott szerintem ő olyan kiemelkedően nagy formátumú művész, hogy megérdemelte volna.
Arra a kérdésemre, hogy voltaképpen miféle magyar igazság” kereséséről volna szó, Szűcs Tamás újra az említett Hamvas-Kemény-kötetre mutat:
– A saját szavaim helyett inkább idéznék egy részletet – válaszolja –, amely Derkovits Gyula kapcsán éppen az ön kérdésére ad választ. „Derkovits itt azon a tragikus ponton áll, amelyen már oly sok magyar költő és író és művész: látja, hogy a magyarság nem hajlandó sorsát néppé szenvedni, nem hajlandó magára venni és vállalni sorsát. Inkább kétségbeesik rajta. Ez a »bús magyar« örök típusa. Állandóan ismétlődik ugyanaz a szörnyű történeti tény, hogy az emberek egyenként kibújnak, gyűlöletes és aljas árulást követnek el a közösség ellen, a maguk bőrét mentve, a többit a csávában hagyva, esetleg nem is a haszonért, nem is az érvényesülésért, hanem csakis és csupán azért, nehogy egy népben, együtt, közösségben kelljen élniök”.
A műgyűjtő szerint ezek a szavak érvényesek a XXI. század Magyarországára is, de nem politikai, hanem társadalom-lélektani értelemben.
– Nem pártpolitikáról beszélek, nem azt szorgalmazom, hogy minden magyar egyesüljön a nemzetiszínű zászló alatt – mondja –, aki ezt olvassa ki a szavaimból, az téved. Inkább arról van szó, hogy tisztábban kellene látnunk a gyökereinket, jobban meg kellene értenünk azt a világot, amelybe beleszülettünk.
Kérdőn nézek rá: e cél érdekében vajon mit tehet egy debreceni műgyűjtő? Szűcs Tamás elérti a pillantásom, s elmosolyodik:
– Tőlem annyi telik, hogy gyűjtöm az „igazságkeresők” műveit, és felhívom rájuk a figyelmet. De ez is sokkal több a semminél.
