Ő már ahhoz a generációhoz tartozik, amely számára természetes a műfajok közti átjárhatóság, a széles horizontú zenehallgatás. Tinédzserként neki már magától értetődő volt, hogy miközben templomi kórusban istenes dalokat énekelt, közben Whitney Houstonért és Michael Jacksonért rajongott, a fürdőkádban meg Phil Collins-slágereket dudolászott. Ahogy az is, hogy a zeneiskola után a Bartók konzervatóriumban folytatta, és függetlenül attól, hogy mennyiféle zene vette körül, a klasszikus zongoraművészi pálya felé lépdelt tovább. 2007-ben vette kézbe a zeneakadémiai diplomáját, addigra túlesett számtalan klasszikus szólókoncerten, melyeken Mozart- és Beethoven-műveket éppúgy játszott, miként Kurtág-, Ligeti, Hollósés Bozay-darabokat.

Aztán a pályája mégsem klasszikus lett.

Aztán a pályám mégis az lett, száll vitába Tamara, mint mondja, ma is abból gazdálkodik, abból építkezik, amit a komolyzenei pályán tanult, mindenekelőtt színpadi jelenlétben, hozzáállásban, koncentrációban. Ahogy zenéjében minden harmóniának, minden hangnak, minden másodpercnek súlya, jelentősége van. Nem beszélve a polifonikus komponálásról és a klasszikus arányérzékről. Ezért sem érzi hát, hogy elfordult volna a klasszikus világtól, eltávolodott volna annak gondolkodásmódjából. Annak ellenére sem, hogy amit ma játszik, az sokkal inkább a dzsesszhez sorolandó.

Az első dzsesszes inspirációkat amúgy Urbán Orsolyától és Micheller Myrtilltől kapta, még a zeneakadémiai évek alatt járt hozzájuk a Benczúr iskolába, érzett náluk rá az improvizáció izgalmára, örömére. Kíváncsiskodott, standardekkel ismerkedett, tesztelgette magát, végül 2008-ra jutott el oda, hogy a hozzá hasonlóan szintén klasszikus iskolázottságú és kellőképp nyitott szemléletű dobossal, Horváth Dániellel megalapította a Tamarazenét. Adekvát szójáték, egyben remekül kifejezi a lényeget: két fiatal művész elmélyült, koncentrált együttjátékát.

Bemutatkozó nagylemezén (In Spring) döntően standardek hallhatók, olyan sokak által előadott dzsesszörökzöldek, mint az All The Things You Are, a Fly Me To The Moon, a Straight No Chaser vagy a Blue Monk. Persze egyáltalán nem hagyományos felfogásban előadva. Bár időközben komplett lemezanyagnyi saját szerzeménye született, Tamara mégis úgy érezte, ezek a feldolgozások méltók arra, hogy az első CD-jén szerepeljenek. Ahogy azt is, hogy klasszikus zenében még érdemes várnia a publikálással. Hiába kedves számára a diplomakoncertjéről készült hanganyag, kérdés, a világnak ad-e bármi pluszt. Miközben ezekkel a standardekkel, úgy érzi, adhat.

Jól érzi. Játéka fegyelmezett, koncentrált, egyensúlyra és tökéletességre törekvő, mégis élettel és meglepetésekkel teli. Mondhatnánk, dzsesszköntösbe bújtatott, improvizációs elemekkel átszőtt komponált zene. Néha talán túlságosan is koncepciózus, tudatosan, klasszikus arányokkal építkező. De közben Tamara olyat tud, amit ezen a színtéren kevesen: e két eltérő mentalitású zenei világ esetében úgy ér össze, hogy közben sosem válik felületessé, esetlegessé vagy erőltetetté.

Neki természetes a műfajok közti átjárhatóság