Ám mi ez a veszteség ahhoz a balsorstépéshez képest, amely az egykori MTV-elnöknek az intézménybe való visszatérésével érte volna a b. nézőket, akinek, mint Széles Gábortól tudható, „elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy milyen irányt vett fel az Echo TV, és hogy milyen értékrendet képvisel”. Az meg pláne tiszta mázli, hogy így kultúrfronton nem vette át a hatalmat a Siklósi–Matúz tandem, merakkorasztán. Merakkorasztán valószínűleg Érmetszésnek becézném az új kultműsort.

Aranymetszés a címe a köztelevízió nemrég indult kulturális műsorának. Ami a lényeg: a legutóbbi, Bartal Csaba által szerkesztett adásban például teljesen korrekten, bátran sokszínűnek mondható kínálat szerepelt a menükártyán, a pincérnőt úgy hívják: Mohácsi Szilvia, és ennek lehet örülni. Meg annak is, hogy az első terjedelmesebb anyag a Muzsikás együttes évek óta tartó rendhagyó zeneóráit dolgozta fel, akik most éppen a péceli Ráday Pál Gimnáziumban zenéltek a srácoknak – azoknak a srácoknak, akiknek alapjáraton eszükbe sem jut, hogy népzenét hallgassanak otthon, amint azt néhány megkérdezett gimnazista gátlás nélkül bele is mondja a kamerába. De még nekik is tetszik a dolog, mert a lényeg mégiscsak a zene tálalásában volna, s ezt Muzsikásék nagyon is érzik. Az interaktivitásban. Nyilván ebben is rejlik a titkuk. De ez még kevés volna: jut műsorperc idős péceli mesterük felköszöntésére is.

A kilencven éves Karsai Zsigmond önfeledt tánca és a tizenévesek őszinte mosolya zárja keretbe ezt az anyagot, amelyben megszólal különben a Magyar Rádió Gyermekkórusának vezető karnagya és egy japán lány is, aki a Kodály-módszert tanítja. A stúdióban meg Sebestyén Márta beszél a népzenéről. Sok újat nem mond, de mégis jó hallgatni. Jut idő a Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi-kiállításának körbejárkálására, és érdekes a kultúrafinanszírozás kérdéseit körbejáró sorozatnak a múzeumokkal kapcsolatos fejezete is. Öröm, hogy a Német Könyvdíjjal kitüntetett Melinda Nadj-Abonjit is sikerült utolérni Svájcban, legalább webkamerán, noha kissé rövidnek, ilyenformán felületesnek éreztem az interjút. Örültem a PIM Alma Mahler Szalonjához kapcsolódó riportnak és a Gárdos Péter regényét beharangozó beszélgetésnek is. Egyáltalán: amit láttam, mindennek örültem az egy óra alatt.

Amit viszont nem láttam, az hiányzott nagyon.

A Kultúrház megszűnésekor nem költözött valami nagynagy nyugalom belém. Hiszen bár a sok évet megélt, többször átalakított és sokszor támadott kulturális program valóban nem a stúdióban egymás torkának ugró, ellentétesen gondolkodó értelmiségiek párbajterülete volt, általában azért színesen tálalta azokat a kultúrszeleteket, amelyeket az adott napi szerkesztő fontosnak, finomnak talált. Legalább ajánlott valamit, valami rendszerint valóban érdekes programot, kiállítást, miegyebet. Ezek szerencsére az Aranymetszésben is megtalálhatók, jó színvonalon. A földalatti, alternatív kultúrproduktumokat viszont hiányolom az új programból. A bátorságot, a belemenést. Meg a stúdióban csordogáló költőpatakvért és íróplazmát, művészvicsort és kritikuscsatát. A vitát, az ütközést. Az oké, hogy a kultúra is áru, amit valahogy el kell adni, és ehhez a tévé az egyik legjobb piactér. De ha már így van, nem baj, ha a fogyasztóvédők is megszólalnak olykor.