A legegyszerűbb csapdákat egyébként szépen kerüli el a forgatókönyvíró-rendező Jessica Hausner, nem rendez nagy leleplezést, sőt éppen a hivatalos vizsgálódók a legóvatosabbak a filmben látható csoda kapcsán, viszont nem rendez egzaltált csodafilmet sem, megtisztulással és mellveréssel. Kételyfilmet rendez, amelyben a néző végső soron azt sem tudja, hogy mi történik valójában, azt se, hogy miképpen kellene folytatni az életet, akár van csoda, akár nincs, akár van Isten, akár nincs.

Az egyetlen probléma, hogy a kételyből elég nehéz élvezetes mozit összekalapálni, pedig a színészi feltételek adottak. A főszereplő Sylvie Testud, aki már a Piaf-fi lmben is feltűnő volt, számomra leginkább azzal, hogy mennyivel elevenebb arc, mennyivel jobb színésznő, mint a címszerepet adó Marion Cotillard, de ezzel a véleményemmel, ha jól sejtem, eléggé egyedül maradtam. Most mindenesetre nem árt neki az erős mellékszereplői háttér, a kötelező feladatokat annyira példásan teljesíti, hogy a néző maga is átéli azt az álomszerű csodát, hogy a szklerózisban szenvedő Christine éjszaka felül az ágyban. Gesztusok, rezzenések, pillantások – ebben jó film a Lourdes, egyéb titkára nem jöttem rá.

A másik film nem éppen titokzatos, Ben Affleck rendezte, és elsősorban magának rendezte. A tolvajok városa a cím, de az ezeregyéjszakás kalandokat csak a magyar fordítás érzékelteti, eredetileg csak A város lenne a filmcím, a város pedig Charlestown, Boston írek lakta külvárosa, ahol az egy főre eső bankrablások száma kiugróan magas. Nincs egyébként semmi baj a magyar szöveggel, bár a fordítónak érdemes lett volna lefordítani Tangerine nevét Mandarinera még akkor is, ha ilyen város egyébként nincsen Floridában, így ugyanis kissé talányos a film vége, nem vagyok benne biztos, hogy mindenki érti az üzenetet.

A teljes film üzenete egyébként szintén kétes, a forgatókönyv odalavíroz, ahonnét nehéz ép bőrrel szabadulni, akkora a megértés a bankrablók iránt, hogy a végén nincs kinek drukkolni, utáljuk a rendőröket, de cserébe azokat kellene szeretni, akik álarcban berohannak a bankokba, a frászt hozzák az alkalmazottakra, fegyvert fognak a békés dolgozókra és üvöltve követelik a széf kódját. Lehet, hogy nézőként nehézkes vagyok, de kétlem, hogy nekem ezek után elegendő lenne a megbocsájtáshoz, hogy „sajnálom”.

Ennek ellenére Ben Affleck három perc alatt levett a lábamról, nem is a filmmel, amelyik olyan, amilyennek lennie kell, hanem elsősorban a szereposztással. Saját magával, aki kigyúrva, rövidebb hajjal, szögletes állal igazi jobb sorsra érdemes nehéz fiú. Rebecca Hall-lal, akiről szerintem kevesen tudják, hogy a fantasztikus opera-énekesnő, Maria Ewing lánya, és aki puha és varázslatosan hétköznapi minden gesztusában, arckifejezésében. Jeremy Renner egy vadállat, Jon Hamm nyomasztóan néz és még nyomasztóbban mosolyog. Ember a talpán, aki tudja: melyiket szeresse.

A Lourdes alkotói a legegyszerűbb csapdákat szépen elkerülik