„A könyv olyan, mint a faluról jött elemózsiás kosár, tele ételekkel, italokkal, gyümölcsökkel és gránátok, bombák s félelmes igazságok adalékaival” – írja Móricz Zsigmond az Emberek című Szabó Pál-regényről a Nyugat 1931. évi 3. számában. A(z) (ismert) kritika címe: Új nagy írót küldött a falu.

Bächer nem új nagy író, Bächer jó ideje fontos, megkerülhetetlen újság- és szépíró. Irodalmi alakja/alteregója, Gold Jenő – mint Charles Bukowskinak Henry Chinaski, Darvasi Lászlónak Szív Ernő etc. –már teremtője életében „önállósult”, habitusa, emberszeretete, szeretetéhsége pedig rendre jobbik énjét szólítja meg mindazoknak, akik alapvetően torokszorító történeteiben megmártóznak. Az elhagyott falu című (másodjára kiadott, javított) novellafüzér lapjain is. Jenőnk, ez a hol csetlő-botló, hol gyakorlatias, hol határozott, hol döntésképtelen, hol hiperérzékeny, hol „kemény” fickó ezúttal is nyakig merül közegébe. S bár őt nem a falu küldte, könyvét kétségkívül igen. Nem csupán ama tolnai község, hová várost felejteni, fájdalmat kilélegezni, no meg írni – mert az majdnem mindenre jó – telepedett meg évekre. Rajznak tűnik föl e mű az összes omlófélben lévő honi faluról. Fizikai pusztulásról is beszélek persze, de inkább az alapok széthullásáról, ami a visszafordíthatatlan omlást megelőzi. Ez az alap pedig az ember – ahogyan Gold fogalmaz: a születés, a házasság, a gyerek, az öreg, a baj, a halál – rendje. E rend sejlik (időben) közelebbinek, beláthatóbbnak, tapinthatóbbnak falun. Percről percre távolodik ott is, semmi kétség, ám őrzi még – gyerek- s kamaszkorából – néhány öreg, pár ház, pince, templom, út, fotó, elhagyott tárgy, viselet, föld- s erdődarab. Ezt kutatja, s ebben nyújtózik ki – ha csak nyomait is fölleli – Gold. Ezért szomszédol Lizi nénivel, vizitál kocsmát, jár közértbe, teszi tiszteletét kecskebúgatáson, viszi Dorisz kutyát hamisítatlan vidéki oltásra (egy tűvel száz ebet); ezért kóstol törkölyt, vág fát, s szortírozza azt műgonddal. Ezért asszisztál tökrészeg villanyszerelőjének – azaz keveri számolatlanul a fröccsöket –, ezért kaszál Karcsiékkal, ezért kucorog a Simson hátsó ülésén, ezért hajkurász konyhakredenc mögött búvó egeret, majd menekül annak lecsapott teteme elől Pestig.

Így sorjáztatva csupa vidéki móka és kacagás. Ám a magyar falu nem Cameron Avatarjának idillikus Pandora-bolygója, ahol kizárólag családdal, otthonnal, jószággal, földdel törődő, derék, hagyománytisztelő Na’vik (vagy kik) tengetik szeplőtelen életüket. Gold első disznótoros kolbászait a füstről fújják meg, de legalább ilyen veszélyben vannak az utcára nyíló ablakok is, miket tél előtt gyakorta egyszerűen leakasztanak a sarokvasról. A ráérősebb tolvajok képesek nyolc, húszméteres sorról is megdézsmálni a hagymát, s mindezek tetejébe ha a Balogék épp nincsenek sitten, a közbiztonság kimondottan rossz. A falunak azonban ettől nem (lett) volna vége. A falunak Lizi nénivel lett vége. Lizi nénivel, aki – haláláig őrizve azt a bizonyos rendet –„nem csupán az övéit gondozta mindvégig, de karbantartotta a távolabbi rászoruló rokonokat is [...] ágytálazott, pelenkázott, forgatott, mosdatott, tisztított, kezelt fölfekvéseket, bűzös keléseket”. Ám „aki azt hiszi, hogy cserébe a Jóisten megajándékozta Lizi nénit azzal, hogy mellette is legyen valaki, aki ápolja, aki fogja a kezét, aki eteti, tisztátent nagyon nem ismeri”. A falu, a falud ezzel ért véget, Jenő. Te hoztad el az utolsó –gyümölccsel s efféle félelmes igazságokkal telerakott – elemózsiás kosarat.