Pedig a kordéban káposzta van, semmi kétség. Borsó még egy múzeum fikciós terében sem nőhet ekkorára. Merthogy ott vagyunk, a Petőfi Irodalmi Múzeum Mikszáth-kiállításán, mely az író halálának századik évfordulója kapcsán nyílt meg.

Az író mintha saját képzeletét, teremtményeit vizsgálná a kiállítás terében

Két terem és négy tér fogadja a látogatót. Az első terem nagyobbik terét hatalmas látcső és a már említett kordé uralja, illetve a komor, fekete szín. A Rákóczi korabeli Lőcsét, a fekete város fikciós világát idézi meg a tér. A megírás világát. A terem szemben lévő, félig elkerített, megemelt tere pedig a valóság, az írás világát: Mikszáth dolgozószobája pihen itt, az író bútoraival, cvikkerével, kézirataival. Mintha saját képzeletét, teremtményeit, a regény élő univerzumát vizsgálná, arra nyílna a dolgozó ablaka. Az átkötést a hatalmas távcső oldja meg: mintha ennek segítségével kukkolná egymást Mikszáth és Lőcse, realitás és kreatúra.

Odaát minden kissé megfordul. A kisebb, megemelt tér Lőcse képzeletbeli városházáját idézi díszes, pompás bútorokkal, előtte pedig a politika, a századforduló valóságos birodalma. Ama politika kellékei, amelyet A Tisztelt Ház című, összegyűjtött karcolataiban oly sikerrel gúnyolt, támadott. Volt is miért. Az egymásra dobált bársonyszékek az 1904-es botrányt, a zsebkendőszavazást követő törést-zúzást elevenítik fel, mikor is a feldühödött ellenzék szétverte az üléstermet. Talán nem véletlenül szerepel a székek egyik oldalán egy parlamenti köpőcsésze... (a másikon szerény bottartó).

S hogy miért pont Lőcse és a századforduló utáni Pest kerül a Mikszáth Kálmán Fekete városai című kiállítás középpontjába? Mert már utolsó, nagy regényében is, annak meseszerűsége és gördülékenysége ellenére, megjelenik valamilyen baljós árnyék. Amely előrevetül a korra, megelőlegezi annak minden bizonytalanságát. Talán csak a rossz közérzet, valami furcsa reménytelenség, hogy végleg feloldódott a Jó és Rossz közötti különbség, és oda az az egyetlen mankó: az igazság biztonsága. Erre ráadásul a fizika is ráerősít: megjelenik a relativitáselmélet, s mintha hirtelen mindenki kezéből kifolyna az idő. (Ezért is kap helyet több óra a teremben.)

Az igen látványos tárlat nem szűkölködik a korabeli tárgyakban: a száznál is több Mikszáth-relikviát 16 gyűjteményből válogatták össze. Nem véletlen a gondos tervezés, hiszen a PIM-nek ez az első Mikszáth-tárlata. S bár minden képhez, tárgyhoz, eseményhez részletes magyarázat társul, akkor jár a legjobban a látogató, ha az alkalomra kiadott Mikszáth-kötettel nézi végig a tárlatot. A PIM gondozásában megjelent könyvecske (Semmi mozdulat most) az író összes fényképét és válogatott ábrázolásait gyűjti csokorba. A 69 fotó mellett 23 képzőművészeti alkotás látható: grafi ka, festmény, büszt, árnykép és vázlat. Köztük a talán leghíresebb Benczúr-kép és a megrázó, halottas ágyon készült fotográfia, amelynek kapcsán azt is megtudjuk, miként búcsúzott tőle 1910-ben a korabeli sajtó. „Mert ő, aki eltávozott, már több volt, mint ami elsiratni való. Magyarországnak nagyobb halottja, mint Mikszáth Kálmán, nem lehetett” – írta Gyászjelentésében a Képes Folyóirat.

Mikszáth emberi és írói nagyságát persze csak felvillantani képes a tárlat. Az újrafelfedezés ránk, olvasókra vár, akik a kötelező olvasmányok poros művei közé soroltuk regényeit. (A kiállítást megnyitó Gergely András történész szomorúan számolt be arról, hogy a Szabó Ervin Könyvtár adatbázisában A fekete város valamennyi példánya kikölcsönözhető állapotban volt. Vagyis nem vette ki senki...) Császtvay Tünde, a tárlat rendezője mindent megtesz annak érdekében, hogy visszatereljen minket hozzá. Megmagyarázza, hogy az a bennünk bujkáló elégedetlenség, amellyel a mai politikai életet szemléljük, ez a borús reménytelenség honnan is ered valójában. E tekintetben tehát nem is nagyon lehet aktuálisabb olvasmányt találni Mikszáthnál.

És a megoldást is Császtvay árulja el. A káposzta csupán kellék – fantáziánk serkentéséhez. Hogy meglássuk a zöldségben Lőcse piactéri hangulatát.