Akkor most mi van?
A dicshimnusznál csak az volna nagyobb ostobaság, ha azt mondanám, rossz film. Nem rossz film. Nem jó film. Tehetséges film. Sok szép kép. Sok olyan megoldás, amelyet az ember nem felejt el. Hogy a végén kezdjem, a stáblista feliratai is elhomályosodnak, ahogy futnak kifelé a képből, furcsa, hideg, párás, leheletláttató hatást adva, amilyen az egész film.
Apróság, de apróságokkal van igazán jól eleresztve a Szelíd teremtés, olyan maradandó képekkel, mint a mostohaapa fejébe, nyakába vágott ablak, a két frizsider a konyhában, a mosógép rázkódása és persze a fantasztikus castingjelenet, amely magyar filmtörténeti klasszikus. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a történet egésze is érdekes, Frankensteinvariáció arról, hogyan viszonyul a rendező a szellemi teremtményéhez, vagyis a filmjébe kiválasztott amatőr szereplőhöz, aki vagy egyszersmind valódi fia, vagy már csak film a filmben helyzettel állunk szemben. Ezt a kérdést már egészen pontosan nem válaszolják meg, és hiába nem akar az ember butuska nézőként kérdezni, hogy „akkor most mi van?”, végül mégis idejutunk. Akkor most mi van?
A valódi és átvitt értelemben vett homályosságot persze ki lehet bírni, attól önálló a film, hogy el tud szakadni a valóságtól, Monori Lili sem úgy beszél, ahogy a szomszédok szoktak, de létrehozza a maga párhuzamos valóságát vagy mijét, igazibb az igazinál. A baj az érdektelenség. A néző egyszerűen nincs belevonva a történetbe, a Frankenstein-gyerek Rudi annyira rejtélyes, annyira kevés szavú és bambán veszedelmes nézésű, hogy végül valóban nincsen személyisége. Nyilván ez is volt a cél, hiszen ő nem egy teremtmény, csak egy kreálmány, de a klasszikus történet is attól válik izgalmassá, hogy a megteremtett végül követelni kezdi az embereknek járó érzelmeket, szeretni akar és szeretve lenni. De a filmben pontosan annyira papírízűen teszi mindezt, ahogyan most leírtam, nem találják meg azt a valóban vékony vonalat, a szörnység és szerencsétlenség határát, ahol szelíd maradhat az a teremtés, aki három embert öl meg a bő másfél óra alatt. Az ember látja az okosságot és a tudatosságot a filmben, érti, hogy miről beszélnek, de itt el is akadunk, filmélmény nincsen. Ami azért nehezen megmagyarázható, mert képélmény viszont van.
A helyzeten nem sokat lendít, hogy az apa-fiú kapcsolat másik fele a rendező, színészi minőségben. Elég fájdalmas tapasztalat, mert rögtön a film első perceiben kiderül, hogy Mundruczó Kornél igen gyatra színész, még egy olyan, nyilván az ő számára hétköznapi helyzetet sem tud hitelesen eljátszani, hogy telefoninterjút ad egy rádiónak. A film során kiderül, hogy mennyi mindent nem tud még eljátszani, ami azért mókás, mert Mundruczó hivatalosan színész, így aztán megállapíthatjuk, hogy talán mégis jobb, hogy a rendezést választotta. Vagy hogy a színészet nem olyan, mint a biciklizés, aki nem gyakorolja, az el is felejtheti.
