„Gyerekkorunktól kezdve arra tanítanak, hogy csak a láthatót és a látszólagost tiszteljük.” Donald Trefusis filológiaprofesszor fönti közlése a veleje Stephen Fry (brit színész, szép- és közíró, kultúrikon) első regényének. Az 1991-es, önéletrajzi ihletettségű mű az ördöngös Adrian Healey kálváriájának bordafájdítóan röhögtető, néhol fölkavaróan nyers krónikája – Pék Zoltán (ismét) remek fordításában.

A rendre a figyelem középpontjában sütkérező, svihák kamasz egyszerre vív ki dühödt ellenszenvet és szerelmes, mi több, halálos (sic!) rajongást a bentlakásos fiúiskolában. Szellemi fölénye, maró nyelve, könyörtelen szarkazmusa és – bár kiüresedni látszó, Oscar Wilde-i hatást mutató

– „Köcsög Póz”-a az egyediség glamourjával vonja be. Franciatanára szerint kulturáltságával ingerli környezetét. Holott: a linkspecialista még akkor is Billy Wilder – bár az alkoholfüggőséget elbeszélő

– Férfiszenvedélyéből citál, ha a „zafírszemű és aranyhajú” Hugo Cartwright iránti elemésztő vonzalmáról gyón teherbíró tanulószoba-társának. Egyetemi főkonzulense, Trefusis az első és egyetlen, aki sarlatán kóklernek minősíti John Háryt; olyan szélhámosnak jellemezve őt, aki csak olyasmit ejt ki a száján, ami igaznak hangzik, és azt mondja, „ami épp passzol annak a személynek a jelleméhez, akinek ma délután éppen kiadja magát”. A lopott portékákra korántsem fogékony „erkölcsi gyám” egy eredeti ötletet, új gondolatot vár a homoszexualitását szendvicsemberként hirdető kamuhérosztól.

Fry lépre csalja, az utolsó betűig megtéveszti az olvasót. Trauma-, identitásés egérfogó története elmésen bizonyítja: megesik, hogy valaki sosem őszinte, de mindig hiteles. Nemhiába, hogy az angol irodalom szakos, szüntelen szerepjátszó Healey (a szerző alteregója) csepűrágóként mutatja meg magát a campuson egy – állítólag – újonnan fölfedezett, a gyermekprostitúcióról szóló Dickens-torzóban. A szexus, az erotika, a pornográfia, az ármány, a bűn úgy szövi át a munkát, mint a sokáig talányos kémügy, háttérben a salzburgiMozartházban elkövetett gyilkossággal, továbbá a brit és a magyar titkosszolgálattal. Fry esetében nyilvánvaló a tabudöntögetés, melyet Clinton-Lacey rektor kijelentésével példázok: „Ez Cambridge. Itt a szodómiának hagyománya van”. Az Egyetemi Könyvtárból kutatói engedéllyel kölcsönözhető: a Szép pár dudák, Elsa és a bika, Fütykös és Tütykös táborozik, a Kerekes székes felláció.

A rejtélyfejtős opus hemzseg az irodalmi utalásoktól, légyen az viktoriánus korabeli, vagy melegtémájú darab (Cyril Connollyn, Robin Maugham-on, E. M. Forsteren át Robert Gravesig). Így Healey alábbi – rá oly jellemző – fricskája is literátusi tartalmú: „Azt hiszem, Horry Walpole mondta: Az életben mindent ki kell próbálni, kivéve a vérfertőzést és a néptáncot. Pompás szabály, ahogy tegnap éjjel megjegyeztem anyámnak az ágyban”. SirThomasBee cham karmester bonmot-ját Wilde, Churchill és Arnold Bax zeneszerző mellett sokan idézték, emlegetik. Kivéve HoraceWalpole-t, a gótikus (rém)regény atyját, az első angol horror íróját, akinek 1768-as incesztusdrámáját csak a halála után adták ki.

Fry kitűnő szerkesztésű, felnőtt alkotása – a majd védjegyévé váló parádés párbeszédekkel, nyelvi és intellektuális akrobatikával – mégis személyessége okán lefegyverző. Mert a Hazudozó kíméletlen önvallomás arról, amikor valaki mindenki másnak a levedlett göncébe bújik – mivel képtelen meglenni a saját, szégyellt bőrében.