„Az irodalomhoz nem kis pofa kell. Úgy látszik, mégis van hozzá pofám” – indítja Grendel Lajos A modern magyar irodalom története című munkáját az egyik Kukorelly-kötet fülszövegéből vett részlettel, s ezzel a 7. oldalon levő állítással többszörösen is meghatározza a kötet alaphangulatát. Először is: egy olyan könyv, amely egy ilyen kijelentéssel indul, nem lehet nagyképű. Azzal, hogy kizárja az arroganciát, a szerző egyértelműen elhatárolódik néhány közel- vagy nem is annyira közelmúltbeli vállalkozástól, amelyek valahogy azt sugallták, szent könyvként kell olvasni őket, afféle tudományos és ízlésbeli zsinórmértékként kell tekinteni rájuk: ezentúl megkerülhetetlenek lesznek. Grendeltől távol áll egy ilyen típusú megközelítés – irodalomtörténetének azzal is határt szab, hogy azt az alcímet adja neki: Magyar líra és epika a 20. században, melynek indoklását ugyancsak a Bevezetés című szép esszében olvashatjuk: „Ez a könyv (…) csupán a modern magyar lírában és epikában végbement változásokkal, mozgásokkal, (át)alakulásokkal kíván foglalkozni, tehát ha több is, mint irodalom-történeti bédekker, kevesebb, mint amilyen egy teljes irodalomtörténet lehetne”. (8.)

Másodszor, úgy véli, a líra mai beszédmódját Tandori, Petri, Oravecz, Parti Nagy és Kukorelly költészete határozza meg, és ettől nyilván nem függetlenül másként gondolja, mint egyes írókollégái, akikre ő maga utal: nem fél attól, hogy „kritikusok egy csoportja (klikkje?) kisajátította és manipulálja a magyar irodalmat”. (17.) Felszabadultan viszonyul a „nyelvi megelőzöttség” dogmájához: ha úgy látja, van vele mit kezdeni, kezd vele valamit, ha nem, máshoz fordul, de nem ellenségesen. Evidensnek tartja, hogy Oravecz Imre költészetéről beszélve Kulcsár Szabó Zoltánt, a Parti Nagyéról Németh Zoltánt is kell idéznie; evidensnek azt is, hogy Szilágyi Istvánnal kapcsolatban Kulcsár Szabó Ernőt vagy Thomka Beátát, és nem feltétlenül „nemzeti” kritikusokat. Ami azt jelenti, senkit nem próbál bezárni – mint szintén a bevezetőben mondja, számára teljesen mindegy, ki hová tartozik vagy kit hová számítanak: „…számomra minden ideológián és stílusiskolán túl, a művek vizsgálatánál (…) a legelső szempont az volt, van-e a műnek egzisztenciális tétje”. (12.) Rokonszenves, hogy „egész magyar irodalomban” gondolkodik (a kifejezés a 15. oldalon található), s irodalomtörténetébe Kuncz Aladár, Bálint Tibor, Gion Nándor vagy Domonkos István a legnagyobb természetességgel került be. Azt hiszem, Grendel a pozsonyi Comenius Egyetem jó tanára: nagyvonalú, tájékozott és karizmatikus egyéniség, aki szeret meglepődni.

Aki az idézett kezdő mondatot leírta, gondolom, elviseli a bíráló megjegyzéseket is, hiszen Kukorellyvel együtt azt is mondja, hogy bírálható. Bár a könyv „nagybani struktúráját” jónak tartom és értem az érvet, miszerint a kisebb terjedelem nem jelent másodlagosságot, mégsem hiszem, hogy Mészöly külön fejezetet érdemel, Ottlik viszont csupán A korszak további jelentős regényírói között kaphat helyet. Ez talán ellenreakció: túl sokat és túlságosan problémátlanul tolták az Iskola szerzőjét az apa szerepébe, ideje volt váltani. Mégis azt hiszem, a túlt az értelmezők okozták és művelték, miattuk nem lehet egy művet büntetni. Ugyanakkor például Hajnóczy Péter vagy Pályi András munkásságának más a jelentősége a prózafordulatnak nevezett folyamatban, mint az Esterházyé vagy a Nádasé. Grendel el akart mozdulni attól az értelmezői állítástól, amely mindent és mindenkit az utóbbi két szerzőhöz viszonyított, mégis az az érzésem, ezt az elmozdulást nem gondolta át kellőképpen.

Rá kell mutatnom néhány olyan hiányosságra is, amelyet sehogy sem értek. Jómagam nem tudok elképzelni olyan áttekintést, amelyben Kányádi Sándor csak egy felsorolásban szerepel, Kántor Péter és Nádasdy Ádám pedig hiányzik belőle. Miközben Grendel beemeli irodalomtörténetébe Balaskó Jenőt, Birkás Endrét vagy Rubin Szilárdot (s nagyon jól teszi, ott a helyük), elfeledkezik a fent említettekről, akiknek szintén szerepelniük kellene.

Mindez azonban inkább beszélgetés, mint bírálat. Bizonyos értelemben a könyv egy kaland lenyomata, az egyetemi tanárság kalandjáé. S egy kaland mindig folytatódhat, mindig elkanyarodhat váratlan irányba, és mindig szolgálhat meglepetésekkel.