Polgárösszehozó pécsi zongorák
Az elmúlt napokban Pécs volt az amatőr zongoristák Kánaánja. A baranyai megyeszékhely – Európa kulturális fővárosaként – utcazongoraprojektet rendezett. Az ötlet 2008-ban Angliában született, kitalálója, Luke Jerram utcai performer, aki először Birminghamben tett ki – képzőművészek által megmunkált – zongorákat a közterekre. Célja az volt, hogy a zenéléssel összeboronálja az utcán egymás iránt közönyös embereket. A dolog bejött, s az elmúlt két évben Sao Paulótól Sydney-ig tucatnyi nagyváros adoptálta ezt a programot. Magyarországon elsőként Pécs vette át az écát, s a megvalósításhoz 12 használt zongorát vásárolt. A hangszerek arculatát hazai és külhoni képzőművészek turbózták pihentagyúra, majd a zongorákat kitették Pécs tereire.
A siker itt se maradt el, noha az esősre fordult nyárvég nem kedvezett a szabadtéri zenélésnek. Főleg a belváros zongorái vonzzák az önjelölt zenészeket és a publikumot, reggel nyolctól este tízig naponta száznál többen ülnek oda egy-egy hangszerhez. A közönség néha csak 2-3 ismerősből vagy arra járóból verődik össze, a jobban muzsikálók viszont gyakran odacsalnak 30-40 nézőt. A játszók többsége gyermekkorában évekig tanult zenét. A bevezetőben említett Reményi Ferenc még műszaki egyetemi tanulmányai alatt is beszállt több, szórakozóhelyen játszó zenekarba. Később, hogy dolgozni kezdett (a MÁV-nál húzott le 42 évet), és családot alapított, elhanyagolta a zongorát.
Az egyik pécsi szakiskolában közgazdasági tantárgyakat oktató Péterfia Áron a Kossuth téren épp tangómotívumokat játszott c-mollban, amikor megszólítottam.
– Diákkorom óta nem zenéltem, de amint megláttam ezt a zongorát, egyből odaültem hozzá – mondta a hetyke kalapot viselő, 33 éves férfi. – Mostantól mindennap eljövök játszani.
A dzsámi előtti tér zongorájánál hat tinilány a Hűtlent énekelte az Eddától. A nótát egy fiú kísérte, nem túl acélosan. A refrénhez érve („amíg él, el nem felejti, hogy a múltat ki nem tépheti szívéből”) az egyik lány elérzékenyült.
– Te sírsz? – csodálkozott rá barátnője. – Ne sírj, annyira buli ez az egész!
Ugyanitt a következő estén egy Pécsett nyaraló amerikai bárzongorista félórát játszott. A százfősre hízó közönség nagy tapssal jutalmazta az idevetődő profit. Utána percekig senki sem mert leülni ehhez a zongorához. Utóbb azért „helyreállt a rend”, s jöttek a tisztes amatőrök, a klimpírozók, a bocibocitarka nívóján megrekedt próbálkozók, no és a gyerekek, akik kitartóan nyúzták a billentyűket, ha épp a felnőttek el nem tessékelték őket.
Bárkit kérdeztem, mindenki örült a zongoráknak. – Jópofa dolog ez – ismételgette Reményi Ferenc. – Az lenne az igazi, ha egész évben kint lennének a zongorák – vélte Péterfia Áron. A pécsi egyetem bölcsészkarán magyar szakra járó Görcsi Péter is ennek örülne. A nagykanizsai fiatalember, miután barátnőjének eljátszotta a Homokóra című örökérvényűt, azt mondta: – Ezektől a zongoráktól szebbek a hétköznapok.
A zongorák bolondos kinézetét is hamar megkedvelték a pécsiek és a turisták, bár mindenki beismerte, hogy fogalma sincs, mi az üzenete a hangszerek díszítettségének (az egyikre gizgazokat ültettek, a másikra Földet formázó óriáslufit kötöttek, illetve arcokat vagy absztrakt formákat pingáltak).
– Tetszik valamennyi, és kész! –vágta ki határozottan egy 25 éves, Vévéként bemutatkozó, biciklis férfi, aki hosszú barna haját színes kendővel fogta össze. Eljátszott néhány akkordot, majd így búcsúzott: – Ezek a zongorák nem polgárpukkasztók, hanem polgárösszehozók.
Horváth Béla pécsi ügyvéd mindennap többször is hosszú percekre megállt, ha valamelyik zongora mellett vitt el az útja. Ő így beszélt: – Botfülű vagyok, de szerintem ez az egész arról szól, hogy: élni jó!
A zongorákat a hét végén elszállítják. Kiss Mónikától, a program főszervezőjétől megtudtuk, hogy a hangszerek civil egyesületeknél, idősotthonokban, hajléktalanszállókon folytatják pályájukat.