– Nemcsak keménykezű rendező, de igen sikeres és rettegett producer hírében is áll.

– Többször hallottam én is, hogy a fiatalok rettegnek tőlem, attól tartanak, hogy ha velem dolgoznának, akkor nem az ő filmjük készülne el. Tulajdonképpen ez egy óriási baromság. Bolond lennék magam ellen fordítani a rendezőket. Ha a fejük fölött tennék valamit, akkor frusztráltak és boldogtalanok lennének. Amikor pedig promotálniuk kéne a filmet, csak panaszkodnának a sajtónak. Kell ez nekem? Ha valami nagyon nem tetszik, akkor lehet beszélgetni róla. A rendező-producer viszony optimális esetben folyamatos vitákkal jár, ezt nem tagadom. Többször küldtem már vissza rendezőt a vágószobába, ezt is elismerem. Ha nagyon nem hallgatnak rám, akkor pedig jön a tesztvetítés. Szembesítem őket a tényekkel: nemcsak én mondok valamit, hanem négyszáz másik ember is. Ez be szokott jönni, mert a filmet végül is a nézőknek készítjük.

– Filmjeiben többnyire erős, sőt hősies női karakterek állnak a középpontban.

– A mindennapi beidegződések ellen megyek. A mai társadalomban a többség még mindig azt vallja, hogy a férfiak az erősek, a nők pedig a gyengék. Ezért én a kivételeket keresem, a férfiaknak a feminin, a nőknek pedig a maszkulin oldala izgat. Sokkal vonzóbb számomra a mozivásznon egy tizenhét éves Jeanne d’Arc, karddal a kezében, mint egy Schwarzenegger típusú hős. Az utóbbiról csukott szemmel is megmondom, hogy mindenkit legyőz, egy fiatal lány esetében pedig arra gondolok, hogy hogyan sikerülhet neki mindenkin felülkerekednie? Továbbá borzasztóan bosszantottak a nyolcvanas évek akciófi lmjei, melyekben kemény macsók válla mögött a nők csak pityeregtek. Ez volt a szerepük, semmi több. Imádom a nőket, szerettem volna felemelni őket a mozifilmek világában. De azért egy-két jó férfikaraktert nekem is sikerült összehoznom. Mondjuk Leont, akit Jean Reno alakított, vagy Korben Dallast, azaz Bruce Willist az Ötödik elemben.

– A nemsokára mozikba kerülő Adéle és a múmiák rejtélyében ismét egy női hősre koncentrál. Hogyan talált rá a főszereplő Louise Bourgoinra? Nem kockázatos egy kezdőre alapozni egy egész estés, szemmel láthatóan drága mozit?

– Nem hívnám őt kezdőnek. Két évig ment a tévében minden egyes este a talkshow-ja, a Le grand journal. Rendszeresen néztem, és rájöttem, hogy roppant kreatív és pazar komika. Különösen az fogott meg, amikor Carla Sarkozyt parodizálta. Találkoztunk, kiderült, hogy élőben is lenyűgöző. Nyomós érv volt még a különleges orgánuma: néha úgy beszél, mintha csak magas hangon gágogna. Meghallgattam számos XIX. századi felvételt, és akkoriban nagyon hasonlóan beszéltek. Imádom ezt a kort, különösen, ha sci-fit is tudok belekeverni: sokkal érdekesebb egy természetfeletti jelenség ebbe a korba helyezve, mintha most történne.

– Gondolom, ezt is sokrészes franchisenak tervezi, mint manapság a legtöbb produkcióját.

– Nem, dehogy. Maguk újságírók és kritikusok abból indulnak ki, hogy a fi lmkészítő sosem őszinte. Ugyanúgy kezdek bele a munkába, mint önök: fogom a tollat, és elkezdek írni. Aztán később, a nagy álmodozás után egyre fojtogatóbb az a gondolat, hogy jesszus, ez mennyibe fog kerülni? Ilyenkor persze nem baj, ha sikerre törekszünk, és az sem, ha benne van a folytatás lehetősége – mondjuk, ehhez a közönségnek is szeretnie kell. De hangsúlyozom: az ihlet, az alap mindig tiszta és őszinte. Ez a legfontosabb, amit harmincévnyi tapasztalat alapján mondani tudok.

– Még a pályája elején kijelentette, hogy maximum tíz filmet fog rendezni. Ezt később többször meg is erősítette. Már jócskán túllépte ezt az irányszámot.

– Tudja, ez a különbség a politikus és a filmes között. Utóbbi ha hazudik, akkor az erény…, de félre a tréfát, tényleg volt egy hosszú időszak, amikor úgy éreztem, hogy vége, enynyi volt. Nem éreztem magamban már a tüzet, és nem volt kedvem csak a pénzért vagy rutinból forgatni. Ennél sokkal jobban becsülöm a mozgóképet. Egyszóval, egyáltalán nem hazudtam. Az Adélé-t sem én rendeztem volna első körben, de miközben írtam a könyvet, egyre jobban megszerettem. Mindemellett eddig sosem forgattam tiszta komédiát, aki ilyenre vetemedik Franciaországban, az elásta magát a művészek szemében. Eddig csak komoly műveket rendeztem sok komikus elemmel, most mélyen belementem. Olyan sötét és vészjósló a világ manapság, hogy mindenki rosszul érzi magát a bőrében. Nem én vagyok az IMF, nem én vagyok a kormány, tőlem ennyire telik, készítek egy vígjátékot, és kész. Meg aztán, bocsássanak meg, de én Louis de Funes-n szocializálódtam, nem Godard-on.

– Mit gondol a most tomboló 3D-őrületről? Biztos van már ilyen terv a tarsolyában.

– Mint eszköz, remek, csodálatos –bizonyos filmek esetében. Ha emberi kapcsolatokról akarok beszélni, akkor nem biztos, hogy alkalmazom, mert semmit sem tesz hozzá. Sőt. Mi több, egy rossz filmet sem tud jóvá varázsolni, a szemüveg csak szemüveg marad. Néhány filmnél viszont tényleg működik, az Avatar csodás volt. De én inkább azt vallom, hogy a közönség történetet akar látni, ha moziba megy.

„A filmes ha hazudik, az erény”