Él egy ember Chicagóban, Neil Shubin. Különös szerzet ez az anatómusprofesszor, aki őslénytankutatónak indult, és most egy egészen kiváló könyvben olyan dolgokat állít, hogy bennünk mikrobák, halak, cápák, hüllők, majmok és sok másféle lény él. Nem a szó szoros értelmében persze, hanem átvitten. Mindannyian a testünkben őrizzük az evolúció három és fél milliárd éves történetét, lenyomatát.

Már az elején olyan kérdéseket tesz fel a szerző, hogy mi a közös az emberi kézben és a légy szárnyában? Mi a kapcsolat az emlők, a verejtékmirigyek és a pikkelyek között? Neil Shubin válasza: ha jobban meg akarjuk ismerni testünk működését és megérteni betegségeink eredetét, akkor a férgek, a legyek és a halak világában kell körülnéznünk.

Férgek, legyek, halak. Normális ez?

Az.

Shubin egész életét a földi élet evolúciójának kutatásával töltötte. Fölfedezett eztazt – korábban például nem ismert őshalat –, amivel beírta magát a tudománytörténetbe, most meg írt egy könyvet, amivel beírta magát a tudományos ismeretterjesztés legjobbjai közé.Művét azok is élvezettel olvashatják, akik egyébként nem évmilliárdokban mérik a földi élet létrejöttét, vagy azt is kétlik, hogy életünk ezen a bolygón jött létre.

A bennünk lévő állatkert megtalálása nem könnyű feladat. A valaha élt fajok 99 százaléka kihalt, ráadásul a kihalt lényeknek is csak parányi töredéke őrződött meg fosszília formájában, mi több, ez utóbbi halmaznak is csupán a töredékét sikerült eddig megtalálni. Emiatt elég reménytelen vállalkozásnak tűnik saját ősmúltunk feltárása. Shubin szerencsés volt, pár évtizeddel ezelőtt egy 375 millió éves kőzetben megpillantotta a bennünk lakozó halat. Különleges őshal volt, nem olyan, mint a maiak, mivel a feje vízszintesen lapított. Ez az őshal idővel sok mindent elárult koponyánk, nyakunk, végtagjaink evolúciójáról. Rólunk. Mert ebben a halban egy darabka már ott volt belőlünk. Vagy ha úgy tetszik, ennek a halnak egy darabja ma is bennünk él tovább. Annak a halnak őrizzük bennünk a lenyomatát, amelynek példányai nagyjából 375 millió évvel ezelőtt másztak ki a szárazföldre. Tízmillió évvel később már számos faj rágta a zöldséget, vagy éppen marcangolta valamelyik társát. Kétszázmillió évvel ezelőtt a mai emlősökre jellemző precíz rágási képesség fosszilizálódott maradványai bukkannak elő – hüllők állkapcsaiban.

Ma azt látjuk, hogy a denevér szárnyának csontszerkezete azonos az emberi kéz csontszerkezetével – és a szárazföld felé tekingető őshaléval. Shubin számára ugyanolyan megrendítő pillanat volt az őshal csuklójának megpillantása, mint amikor a boncteremben egy halott ember kezéről először letekerte a formalinos gézt. Mert mindkét esetben a közte és a többi élőlény közötti mélységes kötődésekkel és kapcsolatokkal szembesült. Hasonlóan megrendítő kapcsolatokat tár fel a szerző tucat oldalakon keresztül. Elmagyarázza például, hogy miért is hasonlít az emberi koponya a cápa koponyájához, hogy miért nőtt meg a beszéd megjelenésével a megfulladás veszélye.

Azzal búcsúzik, hogy a múlt megfizetteti a fejlődés árát. Az emberiség létrejöttének, fejlődésének természetes színterei évmilliárdokon át az ősóceánok, a patakok, az erdők, a szavannák voltak – nem pedig az irodaépületek, a sípályák vagy a konditermek. Élettartamunkat nem nyolcvan évre tervezték, a fenekünket sem arra, hogy napi tíz-tizenkét órán át üljünk rajta, a gyomrunkat sem a hamburgerekre, és bármilyen hihetetlen, a lábunk sem arra teremtetett, hogy focizzunk vele. A testünket tehát nem úgy használjuk, ahogy azt a múltunk során kialakítottuk, emiatt következik be léptennyomon működési zavar. Elhízás, szívbetegség, aranyér. Testünk egy folyton mozgó állat számára van megépítve, mi pedig áttértünk egy passzív, tohonya életmódra.

Ezt is csak megállapítja, de nem kioktatón. A következtetéseket mindenkinek magának kell levonnia.