Békéscsaba, amióta Fekete Péter a színigazgató, energikusan jelen van színházi életünkben. Legalábbis propagandatevékenysége által. Nagyjából hetente érkeznek róla hírek: sátorszínházról, építkezésekről, oktatási programokról, együttműködési tervekről. Művészi teljesítményekről hallani a legkevesebbet. Bár tavasszal az Edith és Marlene díjakat nyert a Thália Színház Rivalda Fesztiválján, de miután láttam az előadást, tudom, hogy az legfeljebb a szórakoztatóipari kategóriában indulhatna, az érzelgős giccs alfajban.

Most a Városmajorban legújabb produkciójukkal, A hetvenkedő katona csabai verziójával vendégeskedtek. Ebben próbáltam művészi eredményeket találni. Plautus darabját Réczei Tamás, a kecskeméti Katona József Színház művészeti vezetője írta át és állította színpadra. A címet megfelezte, a színlapon csak A hetvenkedő áll, alatta alcímként Átiratórium olvasható, majd a következő talány(?): „(ki?)fordította: Csiky Gergely(?)”. A hasonló színvonalú viccelődés nemcsak a szereposztást, de az egész előadást betölti. Mira János díszletének lényege egy átjárható vetítővászon, és van még egy fölemelt mutatóujjú kéz, valamint egy fenéktorzó, utóbbi ülőalkalmatosságképpen, előbbivel olykor valóban mutogatnak. Oldalt zongorista (Gulyás Levente) tevékenykedik, a rendező ugyanis a némafilmek világába helyezte az ókori komédiát. Konkrétan a King Konggal hozta kurta kapcsolatba.

A filmet kezdik vetíteni, de hiába erőltetem az emlékezetemet, valószínűleg sohasem fogok rájönni, miképpen is történik, amikor az óriásmajom valahogy összeolvad Nemcsák Károllyal, Tege Antal pedig az ezúttal Puruttya névre hallgató furfangos szolga szerepében ismeretterjesztésbe fog Plautusról, bemutatja a darab főbb szereplőit, mesélni kezdi alaphelyzetét és egyáltalán összehord hetet-havat. Az átírt szöveg merészen szökell a Halotti beszédtől Petőfiig, Adyig, József Attiláig, hol a szavak, hol pusztán a ritmus keltette elemi társítások szintjén, s ugyanígy a zene is, Rossinitől Chaplinig, Gershwinig és mindenféle szórakoztató slágerig szárnyal, gyakran hozzáillő filmbejátszással kísérve.

Akár jó is lehetne, hiszen a blődlizésnek, a szabad asszociációnak nincs szabálya. Talán még az sem lenne nagy baj, hogy eközben elsikkad a történet, elvesznek a jellemek, emberfélék helyett fura figurák illegetik magukat a színpadon. Felfoghatjuk némafi lmes vagy vásári komédiás stilizálásnak. Egyetlen tulajdonság erőteljes mutogatásának. Igaz, a nők esetében (Bányai Ágota, Komáromi Anett, Liszi Melinda) ez az egyetlen vonás is eltűnik, lélekben mind egyformák, csak méreteikről és ruhájukról lehet őket megkülönböztetni. (Petrovszki Árpád jelmezei a némafilmek hőskorának divatját próbálják kifigurázni.) Gulyás Attila ifjú szerelmeséről messziről látszik, amit ezúttal a neve is hirdet: Mamlusz, Csomós Lajos buzgó tevékenységgel is hozzájárul az idióta szolga (itt Csetlevics) ábrázolásához. Márton András a most Kanmanus névre hallgató öreg egyetlen jellemvonását is elegánsan rejtegeti. Nemcsák Károly viszont iszonyúan feszít a címszerepben, igaz, szövege nem sok maradt.

Az előadás ugyanis valójában Tege Antal magánszáma, egyszemélyes műsora, ahol a többiek nek legfeljebb néhány illusztratív betétszám maradt. Ő pedig hatalmas energiával és kétségtelen ügyességgel ripacskodja végig az estét. Az első rész végén hordószónoki erkölcsprédikációt tart. Az irtóztató ribillióból az eszmei mondanivaló sem hiányozhat.

A viccelődés közben elsikkad a történet, elvesznek a jellemek