Ha a magyar nyelv egy értékes növény, érdemes trágyázni

Schmitt Pál beiktatásakor legfőbb vállalásai közé sorolta „az édes anyanyelv védelmét, amelyet a világ egyre koptat”. Visszaadná nyelvünk régi rangját, amely szemünk láttára veszít szépségéből, hiszen a magyar fiatalok már nem fordítanak különösebb gondot a míves beszédre. Mozgalmat indítana és létrehozná a magyar nyelv védelme díjat, amely a határon túli magyarok számára is nyitott lenne.

Nyelvészeket kérdeztünk, hogy szerintük védelemre szorul-e a nyelv, s ha igen, akkor ők mit tennének a köztársasági elnök helyében.

Bár a nyelvésztársadalmat számos vita szabdalja, és kis túlzással, annyi nyelvfelfogás van, ahány szakember, azért annyiban mindhárom megkérdezett egyetértett, hogy Schmitt Pál felvetése igen örvendetes dolog. Hiszen csak üdvözölni lehet azt a kezdeményezést, amely a nyelvvel foglalkozik, érdeklődést kelt és még egy kis pénzzel is jár(hat). A lehetséges védelmet viszont már eltérően értelmezték, és egészen máshová állították fel a képzeletbeli védvonalakat is.

– A nyelv védelme a kultúra alapvető és ösztönös védelmét jelenti, és ez minden társadalomban létezik – magyarázza Balázs Géza. Mint mondta, őt egyáltalán nem lepte meg a kezdeményezés, hiszen Schmitt már korábban is nyilatkozott a nyelvvel kapcsolatos elképzeléseiről. Számos nyelvész azt az álláspontot képviseli, hogy a nyelvet használni kell, és nincs szükség semmiféle jobbító mozgalomra, csakhogy, figyelmeztetett Balázs Géza, egy nyelvnek sokféle változata van: irodalmi, tolvaj- és tájnyelv, argó. Másképpen beszél a nyelvművelő, és megint másképp egy diák. Ahol viszont lenne tennivaló, az a tudatos nyelvhasználat megteremtése lenne. Hiszen a minket körülvevő, multikulturális világ gyakran elbizonytalanítja a beszélőt: rengeteg regiszterben szól hozzá. Ezért lenne fontos egy érvényes minta, amellyel ma már az irodalom nem képes szolgálni. Arany Jánostól még meg lehetett tanulni szépen beszélni, Esterházytól és Parti Nagytól már nem, hiszen nekik a nyelv jobbára már játék. Nem szolgálnak érvényes mintával a közéleti szereplők sem: a médiából csak úgy zúdul ránk a harsányság, a locsogás, a túlbeszéltség. A köztársasági elnök épp a mintaállításban tehetne sokat, hiszen így a tudatosabb nyelvhasználat felé mozdulhatnánk el.

Alapvető hiány ma Magyarországon, hogy nincs nyelvstratégia. Nincsenek pontos elképzelések, cselekvési programok a nyelv jövőjével kapcsolatban, és mindez pont egy olyan korban, amikor a nyelvi változások igencsak fölgyorsultak. Egyre nagyobb a szakadék a nagyszülők és az unokák nyelve között, és ez érthető is: hiszen míg korábban hosszú évtizedek alatt alig érkeztek új szavak a nyelvünkbe, ma egy generáció akár ötszáz új szóval is szembesülhet. Hozza magával az SMS, a chat, az e-mail. Egy viszont biztos: bármit tesz is Schmitt Pál, az bizonyos értelemben nyelvstratégiának fog minősülni. Ezért is lenne jó, ha átgondolt elképzelés állna mögötte. Mert lenne tennivaló elég. Balázs Géza szerint lemaradásaink vannak a szaknyelvben és a fogalmi beszéd is meghaladja néha a képességeinket. Remekül tudunk társalogni a főzésről, a takarításról, de már az egyetemi hallgatók körében is gondot okoz, ha elvontabb szinten kell megszólalnunk. Ekkor kerül elő az izé, a kütyü, a valami...

– A nyelvi és viselkedési kultúránktól függ, hogy milyen nyelvet használunk – mondja Eőry Vilma. A nyelv ugyanis nem romlik, hanem változik, és eszközként mindig a rendelkezésünkre áll. Így alapvetően rajtunk múlik, hogy miként élünk vele. Ha Schmitt Pál itt szeretne változtatni, akkor van mit tennie. Akár díjakkal is. Olyanokkal, amelyek minél több embert érintenek és a kulturáltabb, célszerűbb nyelvhasználatot segítik elő. Díjazni lehetne az írott vagy elektronikus sajtót, az intézményeket, a hivatalokat, az önkormányzatokat, ha mintaszerűen és érthetően szólnak hozzánk.

A fiatalok beszédét, figyelmeztet Eőry Vilma, az öregebbek mindig is csapnivalónak találták, hiszen minden generációban él egy bizonyos nosztalgia saját fiatalkora nyelvhasználata iránt. Ezt a „konfliktus”-t nem lehet és nem is kell feloldani. A nyelv „régi” rangjáról pedig azért is kell óvatosan beszélni, mert a nyelvnek nincs abszolút értéke, ez mindig összefügg használati értékével. Azt viszont el lehetne érni, hogy a presztízse az országéval együtt növekedjék mind belföldön, mind külföldön. Ez a presztízs érzelmi indíttatású is lehet, de valójában szorosan összefügg a társadalom gazdasági, politikai, szellemi és morális állapotával. Arra nem törekedhetünk, hogy világnyelv legyen a magyar, de egészséges nemzeti, kulturális és nyelvi öntudattal elérhetjük, hogy határainkon kívül és belül megőrizzük, sőt növeljük a presztízsét. Ennek érdekében jobban ki kellene használnunk, például, hogy az EU-ban a magyar is a hivatalos nyelvek közé tartozik. Vagy a túlnyomórészt angol szakszavak jó, akár nyelvújításszerű lefordításával elérhetnénk, hogy a magyar megfelelő ekvivalens legyen a leginkább használt nyelvekkel, ne csak azok ócska utánzataként tekintsenek rá a nyelvhasználók.

Szintén a fordítással kapcsolatos játékot díjazná Nádasdy Ádám is. Például azt, aki kitalálná, hogy a francia bagett helyett használjuk inkább a botkenyér kifejezést. Persze, a találékonyság még nem jelentené az új szó elterjedését, hiszen a CD helyett sem gyökerezett meg a sugárlemez, de a játékosságot, a kreativitást mindenképpen érdemes lenne elismerni.

– Ha rajtam állna, akkor minden cigány gyerek kapna egy Petőfi-összest – érzékelteti Nádasdy, hogy nem az elvont megoldások híve. A nyelv védelme ugyanis inkább laikus és romantikus hozzáállást sejtet. Mintha a nyelv egy ritka és értékes növény lenne. A nyelv iránti szeretetünket másképp is kifejezhetjük, a botanikai hasonlat mellett maradva talán úgy, hogy jobban odafigyelünk a trágyázásra. Vagyis minél többet foglalkozunk vele. Ezért is jönne jól a Petőfi-kötet, vagy az, ha mindenki, a csíkszeredai munkástól a pozsonyi gazdáig elszavalna egy verset, a maga ízeivel. Már a sokszínűség ilyeténfajta megmutatkozásával is nyernénk. De mást is javasolna Schmitt Pálnak: ösztönözze az angol nyelv tanulását. Hiszen legtöbbször egy idegen nyelv tükrében csodálhatjuk meg leginkább anyanyelvünk szépségét. Angoltanárként sokszor látta tanítványainak szemét fölcsillanni: jé, ezt a magyar sokkal szebben oldja meg! Arról nem is beszélve,hogy egy idegen nyelv birtoklása mennyire gazdagít, nemhiába mondják: ahány nyelv, annyi ember. Így, ha Schmitt Pál el tudná érni, hogy mindenki megtanuljon angolul, akkor hirtelen azt venné észre, hogy húszmillió magyar elnöke lett.

Nádasdy Ádám többek között azt javasolja a köztársasági elnöknek: ösztönözze az angol nyelv tanulását
Nádasdy Ádám többek között azt javasolja a köztársasági elnöknek: ösztönözze az angol nyelv tanulását
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.