– Dehogy van benne rendszer! Ez nem egy tudós könyvtára! – kezdi a gitáros, aki nyáron elhagyja Pécset, és felköltözik a Mecsekbe. A lokálpatriotizmus ennek ellenére nem áll messze tőle, ezért szerzett könyveket, képeslapokat a régi Pécsről. – Érdekelt, hogy nézett ki a város polgári korszakában. Utána olvasva, jobban szerettem volna az 1920-as években itt élni, mint 2010-ben. Kiülős kioszkok voltak, nem kőtörmelék, a régi házak, amelyeket le kellett bontani utak vagy áruházak miatt, más miliőt képeztek.

Könyvekben szinte mindenevő, történelmi és dokumentumkönyvekből rengeteg van boltíves, rattan polcain, a zenéről inkább szakkönyvei vannak, például arról, hogyan kell beállítani egy gitárnyakat. – De amit mostanában illik, azt nem szoktam olvasni. A zenekarból a többiek próbáltak rám tukmálni Kurt Vonnegutot, de valahogy távol esik tőlem. Marton László Távolodótól kaptam egy dedikált példányt új könyvéből, sajátos, ironikus stílusa van, ismerem is őt, így még jobban megértem az írásait. Én a populárist szeretem könyvben, zenében, kajában is, az átlagembert képviselem. A kortárs irodalomhoz nem sok közöm van. Ez most szegénységi bizonyítvány? –kérdezi, aztán kiderül, valójában egy autodidakta történésszel beszélgetünk.

Kispéciz magának egy történelmi korszakot, és mindent elolvas róla. – Ha éppen a második világháború érdekel, akkor elolvasom azt az oldalt, akiket ütöttek-vágtak, meg azt is, aki ütött-vágott. Ezek persze szubjektív és manipulált írások, de az ember megpróbálja körbejárni a témát. Az 1940-es évek magyar és nemzetközi története a kedvencem, illetve jelenleg azzal foglalkozom, bár most a nyakamba szakadt a rengeteg zenekarosdi. (A búcsúkoncert mellett Kispál András a Velőrózsák nevű, alakuló pécsi együttesbe vetette bele magát. Olyan lelkes, amilyen volt még régen a Kispál és a Borz.)

– Végigmentem én is a lépcsőfokokon, a Winnetoun és a többieken. Nagyon szerettem Dékány András könyveit, az Indul a bakterházat pedig beraknám kötelező irodalomnak, olvastam vagy háromszázszor. Középiskolás koromban sokat olvastam, heti három-négy könyvet, lejártam a megyei és a városi könyvárba, idő volt, mert az iskolai dolgokkal nem foglalkoztam, nem érdekelt a geodézia, vagy mi a rosseb. Esténként elmentünk szórakozni, napközben olvastam, elment az a pár év.

A műszaki dolgok is érdekelik, az autók nem, de a vonatok igen, arról is sokat olvas. – Apám vasútépítős dolgokkal foglalkozott, tőle sok ilyen könyvet örököltem. Öt éve egy óriási terepasztalt is elkezdtem építeni. Mikor készen lett, mondtam a gyerekeknek, hogy rá lehet szabadulni. Addig érdekelt igazán, amíg csináltam, utána már nem olyan izgalmas.

Nem szeret kölcsönkérni könyvet, mert ha evés közben olvasgatja, koszos lesz, és illik tisztán visszaadni. – Inkább megveszem újonnan, és összekenem azt – mondja. – Nem is tudnék igazán kitől kérni, mert ilyen háborús, dokumentarista könyveket nem olvas senki a környezetemben. Vannak könyvek a Sztálin-korszakról, elolvastam Moldova könyvét Kádárról, amelyben elmondja, hogy Kádár milyen rendes ember volt, és sakkozott. Ez a tájékozódásról szól. Régen sokat olvasgattam a bibliát is, mert a szállodai szobában mindig ott volt. Egy ismerősöm szerint gyakran cserélik őket, mert a callgirlök telefonszámát szokták beleírni. Kinyitod a bibliát, felhívod, és ott van. Igaz, magam sosem találkoztam ilyen példánnyal.

Polcfigyelő

Nagyon sok könyv van a garázsban is zsákokban, a lakásban már nem férnek el. –Ha kell valami kötelező a gyereknek, beletúrok, és valahogy csak megtalálom a Vukot. A múltkor kiolvastam a Lessie-t egy nap alatt, az volt a kötelező olvasmány, eléggé rettenetes, de azért túltettem magam rajta – mondja a hős apuka, aki kíváncsi arra, mit olvasnak gyerekei.

Küldje be!

Saját könyvtárával kapcsolatos egyéni ötleteit, hasznos tanácsait ossza meg velünk és töltse fel a www.nol.hu/magazin címre.