Stílusgyakorlat
Annak sokkal inkább megfelelt nemrég ugyanitt a Botrány az operában című professzionális röhögtető Miskolcról.
Ám ezúttal nem elsősorban Goldoni fi nom, mélyen humánus humorával van a baj. Sokkal inkább az előadáséval. A román rendezőnő Goldonival egyszer már rendesen megkergette a magyarországi közönséget, amikor 2003-ban Veszprémben a Komédiaszínházat, ezt a derűs bohóságnak álcázott színházelméleti traktátust állította színpadra. Anca Bradu ugyanis nem megbízhatóan működő szórakoztatóipari terméket, hanem öntörvényű műalkotást kíván létrehozni. Ennek minden kockázatával: olykor sikerül, olykor meg nem. És teszi ezt román színházi iskolázottsággal, román színházi stílusban, ráadásul ezúttal a nagyváradi magyar társulattal, amely Dimény Levente művészeti igazgatásával elszántan igyekszik új utakat keresve feltámadni, új utakon kitörni az évtizedes jelentéktelenségből.
Minden együtt van tehát ahhoz, hogy a máshoz szokott, mást váró és kívánó közönség a művészi eredményeitől, értékeitől függetlenül is elutasítsa az előadást.Márpedig a színház közösségi művészet, hatása akkor van, ha közösséget teremt a nézőtéren. Olykor többet is. Egységesíti vagy megosztja a publikumot, de szenvedélyeket vált ki. A közöny dermedt csöndjében azonban a magányos ínyenc is legfeljebb értékelni tudja, de élvezni nem a netán sikerült művészi megoldásokat sem.
Anca Bradu tragikus keserűséget érzékel Goldoni kedélyes velencei története mélyén. Az összeomlás előérzetét. Az előadás mégis tele van humorral. Már a látvány is, Florica Malureanu munkája, csupa tréfa. Csomagolópapír mögül bukkannak ki a címszereplő kávéház, illetve a körötte élő terecske elemei, középen bumfordi, szárnyas gipszoroszlán bámulja, mivé fajult városa. A XVIII. századi divat szerint öltözött szereplők parókát viselnek, a teljesen kopasz Dobos Imre kettőt is, igaz, mindkettőt a vállán. A játék is stilizált, jelzésszerű, szinte koreografált mozgásra, sok gesztusra, megemelt, „természetellenes” beszédmódra épül. Nem akarja valószerűnek hazudni magát, a színész nem embert, hanem egy-egy tulajdonságot jelez. KardosM. Róbert kávéháztulajdonosa nemcsak rettentően jó és bölcs, de meg is van hatva tulajdon kiválóságától, Dobos Imre fecsegő, intrikus nemesura aranyos színekben pompázó ruhájában, aranyozott kerekes széken forgolódva lenyűgöző agresszivitással bogozza öszsze a nem túl bonyolultan haladó cselekményszálakat, Szotyori József lányos hajladozásokkal jelzi a cselekmény középpontjában szerencsétlenkedő Eugenio ingatag természetét. Herman Ferenc amohó kapitalista játékháztulajdonost a sok hájon fölül önelégült mosollyal jellemzi.
Az előadás önmagukban való értékei azonban nemcsak a városmajori közönségtől, de Goldonitól is idegenek. A kávéház és környezete, az ott buzgólkodó emberek, a könnyelmű Eugenio komoly polgári erkölcsre nevelésének bájos meséje élettelen, elvont példázatnak hat ebben a színházi közegben. A játék végén a gipszoroszlán felrepül, ám a városmajori színpadon nincs zsinórpadlás, ahol eltűnhetne. A kesernyés rendezői üzenet visszhangtalanul kong el. Marad a szép, de önmagáért valónak tetsző stílusjáték, stílusgyakorlat.
