Jókai dalban
Nem könnyű világosban, függöny nélkül előadást kezdeni. Háromnegyed kilenckor a Margitszigeten a nézők egy része még a helyét keresgéli, mások a perecüket majszolják vagy az üdítőjüket szopogatják, amikor beóvakodik a színpadra egy XIX. századi festményekről való fiatal lány, elfoglalja helyét elöl, egy templomi térdeplőn, majd ugyanígy egy fiatalember is érkezik, mellételepszik, és nagy szerelmi fogadkozásba kezdenek, természetesen dalban. Kínos percekbe telik, amíg a publikum beleéli magát, hogy az attrakció elkezdődött.
Az előadás végéig azután különösebben bosszantó dolog nem történik. A Szabad Tér Színház és József Attila Színház közös produkciójában professzionálisan lebonyolítódik a Jókai Mór regényéből készült musical, a Szegény gazdagok. Kicsit unalmasabban, mint várná az ember, visszaemlékezve gyerekkori olvasmányélményére. Visszaemlékezni persze még közönséges színpadi feldolgozás esetén sem lenne szabad, hát még bármely zenés változat, akár opera, akár musical esetében. Sőt musicalen nemhogy az eredeti művet, de az elemi logikát és a minimális drámaiságot sem szokás számon kérni, mégsem titkolhatom el, azt azért nemigen foghattam föl, hogy a minden gonoszságra képes úri rabló, Fatia Negra nyerő helyzetben, kezében töltött pisztollyal, mögötte tússzal végül is miért a saját fejét lövi szét. Ennél azért hitelesebb megoldást is lehetett volna találni a negatív hős méltó megbüntetésére. De hát tudjuk, e műfajban a feszültséget, egyáltalán az élményt, szinte kizárólag a zenétől és a látványtól, daloktól és táncoktól illik várni. Kocsák Tibor és Miklós Tibor rutinja, szakmai biztonsága azonban kissé lehangoló. Szövegben közhelyesebb, zenében színvonalasabb, de egyaránt ismerős panelek követik egymást, fület és agyat megbízhatóan és kellemesen elzsongítva. A súlyos és igaz erkölcsi mondandó sem hiányzik, amely a regény sugallatával is egybevág: mintegy félóránként újra és újra figyelmeztetnek a pénz szörnyű, veszedelmes voltára, a kapzsiság, a harácsolás erkölcsromboló hatására, s végül az összes szereplő összefoglalásképpen kórusban tudatja, hogy mindezek hegyébe a pénz nem is boldogít, s valójában milyen szegények is a gazdagok.
Horesnyi Balázs díszlete a műhöz illő szellemességgel fogja össze a helyszíneket, a gazdag palotabelsőt és a hegyvidéki tájat, a látvány középpontjában a törött híddal, amely azonban ezúttal a történetben nem kapja meg az őt megillető fontosságot, a játszók többnyire simán átlépnek a hézagon, amiben külön palló is segíti őket. Itt játszódik ugyan Juon Taré megvakítása és Fatia Negra öngyilkossága, csak mintha a rendező, Nagy Viktor, aki egyébként is a legegyszerűbb megoldásokkal beérve vezényli le a játékot, megfeledkezett volna arról, hogy a híd hibájának is szerepet szánjon e drámai jelenetekben. Rátkai Erzsébet ruhái korhoz, jellemhez, figurához izgalommentesen simulnak.
Bár Zöld Csaba saját arcával Hátszegiként sokkal félelmetesebb, mint Fatia Negraként az álarcként viselt orrig érő fekete sapkában, ami inkább vicces, mint elrettentő. Krassy Renáta Henriette-je távol áll Jókai megfélemlített hősnőjétől, de megfelel a mai musicalprimadonna követelményeinek, magabiztos fiatal lány. Zentai Márk Szilárdja és Csórics Balázs Juon Taréja nem igazán erős ellenfelei Fatia Negrának, de ez jórészt a rendezés és a librettó folyománya. Erős figura viszont Maszlay István öreg Lapusája, Vikidál Gyula pópája. Valentin Titánia Anicza szenvedélyes szerepét hitetően adja. Nagy János, Józsa Imre, Háda János, UlmannMónika, Gieler Csaba, Nagy Anikó ismerős, de eleven színekkel gazdagítják az előadást.
A szünet után, mielőtt folytatódna a romantikus történet, Shakespeare Othellójának lehetséges musicalváltozatával illusztrálják, hogy a közönséget nem lehet eléggé alábecsülni. Szellemes és szemtelen önparódia. Fölötte áll az előadás szellemének.
