Szabálytalan magyar
Rajzok, nyomatok, sőt a mester iparművészeti munkájára emlékező tárgymásolatok is láthatók a győri Esterházypalotában, de az emlékkiállítás nem akar monográfialátszatot kelteni. Szerencsére. Egyszerűen annyi történt, hogy a városi művészeti múzeum abból az alkalomból, hogy saját szép Maszkos csendélete százesztendős, összegyűjtött egy fontos és erős kollekciót valóban az országból. A kezdeteket, a feketés szecessziót például csak egyetlen vászon képviseli úgyahogy, mert az is tájkép, az első termet máris elfoglalja, betölti a kilences-tízes évek, vagyis a szín. Az az életöröm, tartalmas, komoly derű, amely napsütötte sárgájával izgalmassá tesz egy lényegében unalmas, elnyúló kastélyhomlokzatot egy szavatoltan unalmas, lapos képformában, az a fekete-vörös pikantéria, amely keretbe foglal egy aranyozott angyalszobrot egy kisvárosi szobabelsőben.
A szabálytalan pálya szabályszegő képei. Lehetetlen nem gondolnunk arra, hogy Rippl-Rónai József 1861-ben milyen Magyarországra született, s milyen Magyarországon lett megbecsült, megfizetett festő ezzel a piktúrával. Nyolcvannégyben, amikor a tanulmányait elkezdi, Székely Bertalan még festi a Zrínyi kirohanását, Hollósy egy év múlva lesz kész a Tengerihántással, és hol van még Munkácsy Honfoglalása – tizenkét évnek kell majd eltelnie Nagybánya megalapításáig. Rippl-Rónai az impresszionizmust is kihagyja. A tanulóéveket leszámítva nincs naturalizmus, nincs plein air, a későn kezdő harmincéves korában már posztimpresszionista Párizsban. Nem igazán Nabis, noha velük tart: kevésbé fájvirág a lelke, sosem irracionális, és a valósághoz való vonzódás megmarad hazatérte után is.
A kiállítás az utóbbit mutatja. Azt az első szabálytalanságot, hogy az első magyar színfestő, aki először mer „a valódi látványtól” függetlenül, sőt annak ellenére kolorista lenni, mennyire érzi a környező világot. Nemcsak az apa-Piacsek kettős vörösborában a másképpen vörös terítős asztalon, hanem a zöldet megtámadó vörösek Szobabelsőjének biedermeierén és a kilencszáztíz körül festett szépasszonyok finom, apró gőgjén is. Aztán itt van az erotika. Az Akt teraszon csupa poétikus beszámoló tengerháttérről, hegyláncháttérről, kékre rajzolódó rozsdaszín mellvédrácsról, de a címszereplő ígérő formái, érzéki hajlobonca úgy simul a sík és mégis távlatos háttérre, hogy pasztellszín tartózkodása provokáció.
Távlatok és színek, formák és kolorit: Rippl-Rónai úgy képes összeegyeztetni az összeegyeztethetetlent, hogy egyik faktort sem csitítja a másik rovására; sőt felfokozza, ám a kép egységben marad. A Kertben címűn – ez csak egy példa – remekműegységben. A székek vöröse gátlás nélkül harsány, mint a Vadaké ekkor, kilencszázkilencben, a széktámla rácsai közt szinte ömlik a gyep korántsem fűszínűen tartózkodó zöldje, a hátravetett kendőn ékkőként peregnek a hímzésminta foltjai, de a kép szerkezete megbonthatatlan. Fegyelmezi a jobbra nyíló ajtó, még inkább a háttér egyszerre függönyszerű és mégis messze nyúló kertje, és persze, az az otthonos asszonymozdulat, amely nem történhet máshol, mint Kaposváron.
Kukoricásnak nevezi a szakma azt a festésmódot, amely a nagy korszaknak mégiscsak a lényege. Mert végtére is ezek a kemény, keveretlen festéknyomok, ezek a nagyon határozottnak látszó, de szaggatott gesztusok bontják fel és tartják össze a szabad koloritot, adnak síkritmust és gyöngéd plaszticitást a formáknak. Képegységet teremtenek. És közben olyan izgalmakat, mint a Narancsos csendélet gyönyörű feszültsége, amely a Nyolcakat, ha nem a leendő aktivistákat idézi kilencszáztíz körül, meg a Tavaszi munkák foltmámora, amely szabadságában az absztrakciót közelíti.
A húszas évek íróportréi expresszívek a közben vidékivé lett hazában. Egészében a Rippl-életmű úgy feszül át – a kiállítás ezt jól mutatja –, úgy boltozódik a magyar piktúratörténet fölé, mint egy hatalmas szivárványív.
