Rekviem a filmművészetért
Azzal, hogy Tim Burtont választották zsűrielnöknek Cannes-ban, mindenki sejthette, hogy egyedi, akár meghökkentő döntések is születhetnek majd. Aki Hollywoodban képes a különcködésre (legutóbb éppen a Disneynek készített gyerekeknek pont nem való mozit, az Alice-t), annak nem okozhat gondot, hogy az akaratát átverje a kilenctagú grémiumon. Azaz, ha nincs Burton, akkor minden bizonnyal a thaiföldi Apichatpong Weerasethakul sem kap Arany Pálmát Boonmee bácsi, aki emlékszik előző életeire (Lung Boonmee raluek chat) című művéért. (Weerasethakul egyébként kapott már díjat Cannes-ban 2004-ben, de az Arany Pálma az mégiscsak más.)
De mi is ez a fura című mű? Pontosan az, amit sugall. Középpontjában a súlyos vesebetegséggel küszködő és már a végső stádiumban lévő Boonmee bácsi áll, aki élete utolsó napjaiban viszontlátja eltűnt, illetve már halott szeretteit (a fiát például vörös szemű mitológiai lényként), majd végül saját magát is, előző életeiben, hercegnőként és bikaként. Ha bárkinek kétségei volnának, tegyük hozzá, Boonmee bácsi valós személy, reinkarnációs élményeit regényben is megírta – a film ennek az adaptációja. De Weerasethakul továbbmegy ennél, az egész történetet jelenetről jelenetre egyre szürreálisabb szintre emeli, mintha csak az emberi lélek – jelen esetben Boonmee bácsié –, mint szubsztancia minden egyes elemben újra felfedezhető lenne. Roppant érdekes filmkészítési módszerrel állunk szemben – rendkívüli szellemi nyitottságot igényel a mű befogadása –, maga a narratív történetmondás, a hagyományos filmnyelv is megszűnik egy idő után, tehát ha úgy tetszik, a haldokló film is a globális lélek részévé válik: az egész leginkább az elmúlás következtében eltűnő értékek lírai rekviemje. Az ilyen művekre szokták mondani, hogy valaki vagy szereti, vagy gyűlöli. Nincs középút.
Ehhez képest a zsűri nagydíját a klasszikus régi iskola kapta: a francia Xavier Beauvois Istenekről és férfiakról (Des hommes et des dieux) című drámája azoknak a cisztercita szerzeteseknek a tragédiáját dolgozza fel, akiket az algériai hadsereg ölt meg 1996-ban. (A tényeket sokáig államtitokként kezelték, csak 2009-ben derült ki az igazság, de az elkövetők és a felelősök pontos személye továbbra sem tisztázott.) A rendező nem rekonstruál, nem is nevezi meg, hogy hol is van pontosan a filmbeli kolostor, csupán annyit mond, hogy valahol Észak-Afrikában. Féltucatnyi szerzetes sorsát követhetjük nyomon, akik, habár tudnak a rájuk leselkedő veszélyről, úgy döntenek, maradnak. Döntésüket folyamatosan megvitatják, de minél többet beszélnek róla, egyre erősebbé válik a hitük és az elhatározásuk. Mesterművel van dolgunk, melyben nem az a fontos, hogy keresztények pusztulnak el a muszlim környezetben, hanem az, hogy a két vallás alapjai megegyeznek. Az emberséget, a humanitást semmi sem tudja legyőzni, csupán a fegyverek (ez pedig külső hatás), de a szerzetesek (és a nézők) eljutnak egy olyan szintre, ahol már nincs is értelme félni a haláltól. Hosszú évek óta ez a legerősebb film az élet, a halál, a hit és a sors kérdéskörében – innen vélhetően egyenes út vezet a legjobb külföldi film kategóriában az Oscarhoz. A vezető szerzetes szerepében pedig Lambert Wilson alakítása megérdemelt volna egy külön elismerést. Mondjuk A mi életünk című olasz versenyműben finoman szólva vitatható minőségű teljesítményt nyújtó Elio Germano helyett, aki a kitűnő Javier Bardemmel (Alejandro Gonzalez Inarritu: „Biutiful”) osztozott az elismerésen.
A további díjak sorsa már nem túl meglepő – ha leszámítjuk azt, hogy a brit mester, Mike Leigh mellett szó nélkül ment el a zsűri. A franciák ünnepelhetnek, hiszen Beauvois Grad Prix- jén túl a legjobb színésznő Juliette Binoche lett – teljesen megérdemelten – az iráni Abbász Kiarosztami Tökéletes másolat (Copie Conforme) című szerelmi játékában. A zsűri különdíját elnyerő csádi Mahamat-Saleh Haroun A sikoltó ember (Un homme qui crie) is gall koprodukció. Nem mellékesen ez is családi történet: egy apa és fia drámája a háború és a kínai befektetők által sújtott övezetben.
A legjobb rendező pedig az a Mathieu Amalric lett, akit a magyar nézők leginkább a Quantum csendje című Bond-mozi főgonoszaként ismerhettek meg: Turné (Tournée) című road-movie-ja az Amerikából egy női sztriptízkabaré társulattal Franciaországba viszszatérő producer (maga Amalric játszsza) áll, és a francia lapok szerint a Tarr Bélával is dolgozó, a művészetért az életét is feláldozó Humbert Balsan ihlette. Turnéznak, de a párizsi fellépés helyszínét eltévesztik, ezért a férfi felkeresi régi kapcsolatait, hogy segítsenek. De csak a lezáratlan problémákkal szembesül. A show-nak viszont tovább kell mennie, bármi áron.
Ezzel a mondattal pedig az idei cannes-i fesztivál is prímán summázható. Manapság már ez is nagy dolog. Csoda lenne viszont, ha a magyar nézők is véleményt formálhatnának a cannes-i művekről, mert a művészfilmes forgalmazás jelenleg tetszhalott állapotban van. Az mindent elmond, hogy a mozinézők nemhogy Boonmee bácsival nem fognak valószínűleg találkozni, de még a versenyen kívül vetítettWoody Allenfilm bemutatója sem garantált.
