Mintha igen titkos, igen exkluzív társaság gyűlésére mennék, pedig csak operát vetítenek a MOM Park mozijában: kevesen vagyunk, nem ülünk egymás közelébe, üres sorok között egy-egy pár vagy magányos rajongó. Nem élő közvetítés, hanem a 2008-as, enyhén botrányszagú Puccini Hármasoltár, a három egyfelvonásos felvétele. A botrány valamiért elmaradt, pedig akár ideges is lehetne a sok milánói operaőrült, mert 800 000 eurót költöttek el a díszletre a szakemberek. Hogy pontosan mire, azt nehéz megmondani a moziban ülve, a Gianni Schicchi vörös posztóval letakart szoba, vetített háttérrel, A köpeny egy bárka fedélzete, nincs víz és nincs nagyváros. Az Angelica nővér, amely mindig mostohaleány szokott lenni, most egy kissé meg van bolondítva, egy hason fekvő, hatalmas SzűzMária-szobor körül, illetve a szobor tetején játszódik az opera, hogy miért, arra nem sikerült rájönnöm, talán a Scala Milánó BKV-je, ha díszletbe kell értelmetlenül szórni a pénzeket, senki sem mer szólni.

Legyen az ő gondjuk, az enyém legfeljebb az, hogy az exkluzív társaságba a belépés is exkluzív, 3000 forint a jegy az operára, ha háromfős társaság akar bejutni, ezért a pénzért akár meg is vehetik a DVD-t, és akkor nem kell azon morfondírozni, hogy vajon szabad-e kólát inni az ária alatt.

Ha csodás látványt, szellemes rendezést nem is, de azért zenét kínál a Scala előadása. Riccardo Chailly vezényli a zenekart, és elég szép, amit hallani lehet az árokból, vagy ne is fukarkodjunk: nagyon szép. Ami a színpadról szól A köpenyben, az már kevésbé megnyugtató. A két hete nálunk sem bizonyító Paoletta Marrocu két éve a Scalában sem bizonyított: épebb a hangja, de összességében nagyon érdektelen a teljesítmény, Juan Pons sincs már jó formában, szárazak és fakóak a magasságai, de legalább jól néz ki, mint egy kicsit kövérebb Plácido Domingo, nemes arcéllel, nagyúri gesztusokkal. Tekintve, hogy nagyúri gesztusait éppen egy folyami teherhajó kapitányaként mutatja meg, egyszerre érezhető, micsoda ostoba reménykedés volt Puccinitól, hogy a való életet be lehet vinni a brokátfüggöny mögé, kortársak és mai nézők is kénytelenek egzotikumként nézni azokat az embereket, akik –jóságos ég – munkával keresik meg a kenyerüket.

Azért az éneklés is munka, a színházilag teljesen érdektelen, és zeneileg sem kikezdhetetlen előadás legnagyobb izgalma, hogy vajon mitől vérzik Juan Pons szája. A válasz nem derül ki, de valami ott van, látszik, hogy zavarja, megtörli, lenyalja az ajkát, nem csoda, hogy olyan jól nem tud énekelni.

Az Angelica nővér rendezői szempontból nagyobb blöffnek látszik, mert olyan, mintha valamit el tudna mondani a színpadképpel és a benne elhelyezkedő szereplőkkel. Viszont két csodálatos énekesnő is jut a szereposztásba, Mariana Lipovsek a Hercegnő szerepében, egyetlen fekete lény a fehér ruhások között, hunyorogva, kíméletlenül, gonosz, kérlelhetetlen hanggal, és a fantasztikus Barbara Frittoli, aki a legnagyobb hangi, énekesi élmény a teljes produkcióban, tiszta, gyönyörű, erős orgánum, és szív, szív, ami meg tud szólalni, tekintve, hogy ennyire szép hangon szólalhat meg. Azért az különös, hogy apáca jelmezben sem veti le a jegygyűrűjét, de mivel már A köpenyben is vastag aranyláncot viselt az egyik teherhordó munkás, lehet, hogy lopnak az öltözőben.

A Gianni Schicchiben két világ találkozik, az opera keletkezésének ideje, XX. századi olasz örökösök és Gianni Schicchi, reneszánsz ruhában kiemelve a környezetéből. Schicchit persze az énekes is kiemeli, Leo Nucci, élmény látni a veteránná váló baritont, ahogy felnőtt a nemzetközi rangjához. Éveken, évtizedeken át nem értette az ember, hogy Nucci akármilyen jó technikával énekel is, hogyan lehet a vékony, éles orrhangjával a világ egyik vezető baritonja. A hang mára vagy tegnapra sem lett más, de Leo Nucci mégis hozzáigazodott a neki jutott szerephez. Az előadásban is, előadáson túl is: a tökéletes főszereplőt, a nagy öreget látni, aki biztonsággal mozog a színpadon, tudja, hogy megbízhat a hangjában, higgadt magabiztossággal adja a szokásosat, és a szokásos hat is, végig kidolgozott a szerep, úgy tűnik, nincs sok köze a pillanatnyi produkcióhoz, a lehetséges előadások fölött magához a műhöz folyamodik.

A színház illúzióját tovább rontja egy technikai malőr, szétcsúszik a kép és a hang, elölről kell kezdeni a Gianni Schicchi vetítését, nem vagyunk ott és akkor, de nem baj. Itt és most is jó.