Kezdjük „a világvége Robinsonjai" kategóriával: a Cormac McCarthy regénye alapján készült, Az út című filmben apa és fia menetel a világégés után. Annyiban sötétebb tónusú ez a film, mint a kategória többi darabja, hogy míg a sci-fi alkotók rendszeresen mentőövet dobnak a túlélőknek (azaz egy új világ lehetőségének illúziójával adnak egyfajta reményt), Az út kegyetlenül reménytelen alkotás. Igaz, a filmvászon egyéb apokalipszis-túlélőinek sem mindig az idilli jövő lehetősége jut.

A műfaj talán legismertebb darabjában, a végül trilógiává bővülő Mad Maxben (1979) a jövő embere (Mel Gibson) a letűnt kor megmaradt gépeivel próbál hatalmat szerezni: a posztmodern új világ tehát ugyanolyan benzinszagú, mint a már csaknem elfelejtett múlt. A Robinson-formulán többszörösen csavart viszont Franklin J. Schaffner, 1968-as, klasszikus A majmok bolygója című sci-fijében. A Pierre Boulle regényén alapuló műben George Taylor ezredes (Charlton Heston) egy majmok által uralt, feudális rendszerű bolygón köt ki űrhajójával, ahol rabszolgaként tartják a csupán gügyögésre képes embereket. Hősünk erőteljesen érvel és vitázik vallásról, erkölcsről, rasszizmusról és magáról az evolúcióról, egészen a film végén látható katartikus zárójelentig: az óceánparton Heston megpillantja a félig eltemetett Szabadság-szobrot. Ráébred tehát, hogy valójában a Földre tért vissza.

A világvége-hangulatból sem miképp sem szabad kifelejteni George A. Romerót és zombijait. A mester korai művei valóban forradalmiak voltak, de leginkább társadalomkritikájuk miatt tűntek frissnek. Az élőhalottak éjszakája (1968) és a Holtak hajnala (1978) a fogyasztói társadalom megsemmisülését vizionálta. Abszurdan hangzik, de tény, hogy annak idején a zombikat sokan a szovjetektől való félelemmel azonosították. A téma állandóságát bizonyítja, hogy a XXI. században is ugyanezt a kártyát húzta elő Romero. A velencei filmfesztivál versenyébe beválogatott Survival of the Dead (2009) egy olyan világot vizionál, amelyikben a megmaradt emberek ideológiai okokból irtják egymást. Nem is az a fontos, hogy az egyik csoport a zombik likvidálásában hisz, a másik meg az (Isten nevében történő) domesztikálásukban, hanem hogy a gyűlölet mindezt teljesen háttérbe szorítja.

Viszonylag kevés film foglalkozik az apokalipszis utáni lét pozitív arcával, az újrakezdés lehetőségeivel. (Ezzel szemben a világ pusztulásának folyamata gyakori és népszerű vendég a moziban, gondoljunk csak az Armageddonra, a Holnaputánra vagy a 2012-re. A végítéletbóvlira meghökkentően sokan vevők.) Pozitív mű a Michael Anderson rendezte Logan futása (1976) is, mely olyan világot mutat, melynek polgárai már nem is emlékeznek a világvégére. Egyetlen városban élnek, ahol minden jót megkaphatnak, de a túlnépesedés megelőzése érdekében a harmincadik születésnapján mindenkinek öngyilkosságot kell elkövetnie. Persze, van, aki fellázad, elmenekül, és csodák csodájára egy, már teljesen regenerálódott bolygót talál a falakon kívül.

A műfajba mindazonáltal éppen egy lengyel film vitt be szatírikus elemet. Az 1984-ben készült Szexmisszió is egy föld alatti társadalmat vizionál, amely ráadásul csak nőkből áll. Ezt a lehetetlen helyzetet két kísérleti jelleggel hibernált férfi oldja meg.

A világvége olykor meglepő (A majmok bolygója)