Csak éppen hivatásos agyabugya lett belőle ebben a filmben, békét védő amerikai katona, aki éppen szabadságon van, azért hullámlovagolhat a kaliforniai öbölben, valahol ott, ahol Britney Spears is forgatta a klipjét. Az olvasónak nem kell attól félnie, hogy véletlenül kibeszélem a történetet, mert még időben kiszédelegtem a moziból, annyira kevés szóval beszéltek egymással a szereplők, annyira mondvacsinált problémákon vesztek öszsze, annyira egymásnak teremtették a szép kislányt és a szép ifjút, hogy világos volt, ráknak és háborúnak kell kitörnie ahhoz, hogy elváljanak egymástól. Tekintve, hogy 2001 nyarán játszódnak az események, erős a gyanúm, hogy az utóbbi be is következik egy híres terrortámadás formájában, így aztán nyugodt szívvel hagytam magukra a kedves és ostoba hősöket, elboldogulnak nélkülem is.

Nagyobb időutazást és brit akcentust kínált az Egy lányról címet viselő film. Annyira brit az akcentus, hogy külön nyelvtanárt fogadtak az amerikai Peter Sarsgaardnak, aki, amenynyire meg tudom ítélni, tökéletes munkát végzett.Mi több, ebben a filmben is szerepel valaki a Mamma mia!-ból, Dominic Cooper, aki Amanda Seyfrieddel ellentétben tökéletesen más karaktert játszik, elég sokat kellett törni a fejemet azon, hogy hol is láttam ezt az arcot. A címhez sajnos kell egy kis magyarázatot fűzni: a fordító arra gondolt, hogy felhívja a figyelmet a forgatókönyvíró Nick Hornbyra, ezért lett a cím párja az Egy fiúrólnak. Egyébként félrevezető a döntés, a két történetnek se köze nincs egymáshoz, se rokoni fok nem ismerhető föl közöttük, Hornby nem is a saját művét dolgozta föl, hanem Lynn Barber emlékiratait a hatvanas évekből.

Bizonyos szempontból a film remeklés, tökéletes a korfestés, nemcsak megfelelő autókat, öltönyöket, ékszereket találtak, nemcsak a frizurák, kabáthoszszok stimmelnek, de a levegő is szürkébb, zártabb, nyomasztóbb. Ehhez kellenek persze a fantasztikus színészek, Alfred Molina az enyhén begyepesedett apa szerepében, vagy a néhány pillanatra megjelenő Emma Thompson, akinek nem lehet olyan rövid szerepet adni, hogy ne legyen fenomenális: keményre lakkozott frizurájával, rendetlen fogsorával egészen olyan, mint valami régi Klemperer-lemez kísérőfüzetében az énekesnők fényképe. Nekem ezt jelentette a hatvanas évek Angliában, és örülök, ha igazolnak, még ha a rendező egy dán hölgy, Lone Scherfig is. Annyira jó a film, hogy észnél is kell lenni: nagyon meggyőzően mondja a féligazságot.

Nem nagyon bánom, mert jó, ha egy film után kell gondolni. De végig van néhány mesterségesen homályban tartott pontja a történetnek, amitől a néző kényelmetlenül érzi magát, sejti, hogy átverik, de nem tudja, hol. Mégsem lehet ennyire egyszerű a képlet, mégsem illik mindent a felmenők nyakába varrni, mégiscsak tanmese az egész történet, és, ahogy a főhős, Jenyny mondja az igazgatónőnek: ha nincs más előnye a tanulásnak és a tudásnak, mint hogy kemény és fárasztó, akkor tanuljon meg egy kicsit jobban érvelni. A film talál maga mellett jobb érvet, és ez a főszereplő, Carey Mulligan tehetsége, de a vetítés végével ez már kevés.

Ezen a héten aztán megkapjuk, amit a mozitól várhatunk: drámák és vígjátékok, megható(nak szánt) és mulattató történetek várnak a heti premierek között. Csak egy jó kis horror hiányzik.

Nagyobb időutazást és brit akcentust kínál