Jó palócok
A kilencszázhuszonötben született és korán, ötvenöt éves korában elhunyt Csohány főművei nem éppen tréfásak. Nehézléptű parasztembereket ábrázolnak, vihartépte falusi templomokat és temetőket, s ritkán, meglehetősen ritkán telt cigánylányokat vagy vigaszos siratóasszonyokat. Többnyire rézkarcon, mert ez volt a kedvelt technikája, amelyet sokféleképpen használt. A Kövek között lapján hólyagos foltokat maratott a szikár, tömbös vonalak közé, a Pásztói embereken ezek a vonalak érdes-vastagok, mélyen maratottak, az A katona című nyomaton meg olyan sűrűn szövöttek, tömörek, hogy vastag uniformist, valóságos súlyos testet képeznek. Egyszóval felettébb változatos a rézkarctechnika, amellyel egyszerre drámai kuszaságot és könnyen áttekinthető, már-már plasztikai, tiszta rendet állított elő.
Az egyszerűnek látszó kompozíciók lényege legalább enynyire komplikált. A művész Pásztón született és a Nékoszmozgalom indította el a pályán, s olybá tetszik, mintha Pásztó világát ábrázolta volna valamennyi művén. Hogy a kilencszázhatvanhetes Pásztóiak olykor kalapot, olykor talán kucsmát viselnek, és kopár dombokon nőtt kopár fák előtt vonulnak, az magától értetődő. Hogy a szülőfalu (azóta város) nevét viselő lap gömbölyű lombú fái mögött öszszeszorult földszintes parasztés bányászházak torlódnak, az nyilvánvaló. De valamiképpen Pásztó-gyanús a Tűzfalak magányos fi gurája, a Kövek között gondterhelt embere, sőt az a két alak is, akik Az öregség két arca című Kassák-verset illusztrálják, egyébként hiánytalanul.
Csohányt életében sokszor minősítették balladásnak, népiesnek. Nem egészen oktalanul, de semmiképp sem kielégítően. Egyfelől művészetének semmi köze ahhoz az akkoriban, a hatvanas évtizedben elharapódzott népieskedéshez, amely szívósan próbálkozott a népművészet és a grand art összeerőltetésével. Rézkarcok tömege próbálta változatlanul vagy alig változtatva lapra maratni a tülkökbe karcolt, borotvásokba faragott motívumokat, szobrok ármádiája másolta a fafaragókat anélkül, hogy észrevette volna: a lényeget veszíti el. Az igyekezet máig ismerős, eltekintenünk tőle azért kell, mert a Csohány-műveken ennek nyoma sincsen. S ha mégis érzünk a kerekdeden megformált alakokban, a valóban balladás tömörséggel előadott tájakban, a drámákban és a vigaszokban népi azonosulást, azt alighanem másfelé kell keresnünk.
Nem tudom, merte-e méltatás valaha megkockáztatni a Mikszáth–Csohány rokonságot. Szégyenletesen egyszerű párhuzam, Szklabonya túlságosan is közel van Pásztóhoz, Nógrád, palócok, mindez felettébb triviális. Ám ha felidézzük Mikszáth falusi figuráit, azokat a novellákat, amelyekbe bacsók, csizmadiák, gazdák drámái sűrűsödnek, az összehasonlítás kikerülhetetlen. Mikszáth népi tárgyú novellái is balladásak. Ismeri a karaktereket, a konfliktusokat, a környezetet, ebben valóságos népi realista, de vonatkozó írásai a kemény, súlyos motívumokat messzi, vigaszos balladaközegbe vonják, lappangó derűvel teszik meleggé. Megmarad a valóság, de nem fáj annyira.
Csohány lapjai hasonló őszinteséggel és távolsággal biztatnak. Súlyos az élet, de a nehéz léptű emberek menete áttekinthető és a ritmus formát teremt. Fenyegető az Emberpár magánya, de a föléjük boruló rengeteg szabályosan és védelmezően kerek. Gondok nyomják a Kövek között kucsmás alakját, de van benne anynyi gömbölyűség, hogy drámáját szívesen átvállaljuk. Mintha egyszerre fenyegetne és játszana minden jelenet, komor volna és színpadian távoli.
Őszinte és intellektuális. Győrben ismételten átélhető, hogy a Csohány-grafika miért volt meghatározó a hatvanas évek művészeti megújulásában.
