Az Éhséget sikerült úgy végignéznem, hogy egyszer sem jutott eszembe Fassbender korábbi alakítása, és remélem, hogy nem azért, mert az arcfelismerő képességem valamilyen defektusban szenved, hanem mert annyira más az, akit ezen a vásznon látni lehet. Persze: színészi bravúr, hősiesség, azonosulás és életveszély, ezt el kell mondani, orvosilag ellenőrzött módon fogyott Fassbender soványból még soványabbra, éhségsztrájkolóvá, csonttá, bőrré, halottá. Annyira jól sikerült az akció, hogy tökéletesen megfeledkezik az ember arról, hogy színészt lát, aki csak a játék kedvéért fagyoskodik egy szál takaróba öltözve, mocskosan, büdösen, ürülékkel bekent falú cellában. Nem valami rafinált, kínai szadizási módszer a falra kent kaka, az ír foglyok így tiltakoztak, amiért köztörvényesként kezelte őket Margaret Thatcher kormánya.

Benne vagyunk a történetben, és belerángatnak a történelembe. 1981-re én is emlékszem, ahogy a zavarra is, hogy most ezzel az egésszel mit kezdjünk. Magyarországról nézve Nagy-Britannia maga volt a szabadság, Thatcher, a Vaslady, a szabadság őre, és ebbe a szépen kialakult világrendbe rondítanak bele az írek a nyughatatlan természetükkel és a bombáikkal. Lehetséges nem érezni, hogy csak azért hőböröghetnek, mert a szabadságukat mások óvják? Mert megengedhetik maguknak, hogy ne öltözzenek rabruhába, tiltakozhatnak, bombákat gyárthatnak, élhetnek. Jönnének csak ide, hamar rájönnének, mi az, ami nekik már megvan. Mennének csak Moszkvába, megtanulnák, mi az írek és a magyarok istene.

Akármennyire is próbált az ember angolbarát lenni, Bobby Sands mindent tönkretett. A rádió naponta tudósított az éhségsztrájkról, lehetett látni, hogy halálig megy, és egy idő után a hatóságok kérlelhetetlensége túlságosan is emlékeztetett a hazai viszonyokra: ezek képesek, és végignézik, ahogy valaki meghal az ügyért. Minden megszállottság lenyűgöző, de a hazáért és szabadságért halni tudót a kamasz szív sehogy sem tudja nyughatatlan, bőrébe nem férő terroristának látni. Valami nincs rendben a világban, és ez ellen nem is lehet máshogy védekezni, mint a felejtéssel. Nagyon vígan éltem le úgy 29 évet, hogy alig-alig jutott eszembe Bobby Sands neve.

Ezt rontotta el most Steve McQueen és Michael Fassbender. Nem tudom, melyikük jobban. Mert McQueené, ezé a benga, ránézésre abszolút nem éhező rendezőé a forgatókönyv is. Meg övé a film, hihetetlen, ahogy cselez, ahogy a film elején mindig arrébb teszi a történet fókuszát. Először egy szenvedő embert látunk, akinek fáj az ökle, sebes, verekedett vele. Veszélyes az élete, körülkémlel az üres utcán, benéz az autó alá, aztán elindul. De nem ő a főhős, mert ő csak egy rendőr, az ökle is azért véres, mert nem talált bele a lefogott ember arcába, hanem az ajtófélfába csapott. Máris megyünk arrébb, politikai foglyot hoznak, aki megtagadja a rabruha viselését, bezárják egy másik mellé, az iszonytató cellába, két nyomorult, Krisztus-formájú ember, sovány, szakállas, hosszú hajú fejek, alig beszélnek egymással, 6 év, 12 év, soha nem lesz vége. És öntik ki a vizeletüket a folyosóra, míg nem jön a kényszermosdatás napja, és ekkor, végre, megtaláljuk a főhősünket. Bobby Sands.

Türelemjáték a film, ahogy türelemjáték a börtönélet, az éhségsztrájk. Elképesztő snittek, végigöntik fertőtlenítővel a hoszszú folyosót, és a vizelettel kevert lét elkezdik söpörni a végtelenből előre, felénk, nézők felé. Vagy Bobbyhoz érkezik egy pap, és arról beszélnek, amiről a film szól, miért igen, miért ne, mi helyes, mi helytelen, öngyilkosság vagy áldozat, feltűnésvágy vagy hősiesség. Ülnek egymással szemben, ellenfényben, az arcuk sem látszik rendesen, csak ahogy fújják a füstöt, és beszélnek, és rákényszerítik a nézőt, hogy a dolog érdemével foglalkozzon, mert nincs és nincs vágás, csak szavak, mondatok. Aki ma ilyen filmet mer és tud forgatni, azzal jó lesz vigyázni.

Rákényszerítik a nézőt, hogy a dolog érdemével foglalkozzon