De ez persze már nagyon régen volt, a várurat, családját és háznépét időközben minden igyekezet ellenére megették a vérszopók, amelyek viszont később az utolsó szálig kimúltak az azbeszttől, a kohósalaktól, a pétisótól és a PM 10-től. A megüresedett vár végül a dolgos helyi közösségre szállott, amelynek elöljárói meg úgy döntöttek, hogy miért is ne legyen művelődési központ a Tavasz u. 4. sz., ha már úgy is rá van írva.

Igen különös komplexum ez. Gigantikus külső falrendszere öt pilléren nyugszik: egyfelől egy elhagyott lángosos és egy pékárubódén, másfelől egy gyrosos- és egy büfépavilonon, végül pedig, de nem utolsósorban egy kutyakozmetika című fülkésedésen. A különféle tetemek rizikómentes eltüntetésére szolgáló meszesgödrök meghitt színvilágát idéző falazat belülről nézve ház, amelyben olyan, részben bedőlt kultúralakulatok kaptak helyet, mint például a Lopakodó Autósiskola, a Zóna Computer és a Bor Box nevű vállalkozás, valamint egy szépségszalon és egy kártyaklub; az Újpesti Magyardal és Zenebarát Társaskör (összejövetelek: minden hónap első szerdáján 15 órakor) helyisége e közegben kifejezetten disszonánsnak hat.

Az Újpest Színháznak is otthont adó központi épületből ottjártamkor (a hónap utolsó csütörtöke, kb. 17 óra) kihallatszott a szép muzsikaszó, amin erősen meglepődtem, a budapesti művházakból – eltekintve a kivételektől – ilyentájt ugyanis semmi sem hallatszik ki, hacsak nem a főkönyvelő asztali lámpájának izzóján megsült légy szomorú haláltusájának zaja. A házba lépve még nagyobb meglepetés fogadott: minimum kétszáz, nyugdíjas éveit taposó vendéget találtam egybegyűlve, többnyire a színházterem asztalainál: nekik szólt a nóta oly nagyon.

Szóval úgy tűnt, hogy ez itt egy amolyan rendes zenés est, de aztán kiderült, hogy nem teljesen, ugyanis alapjában véve Kiss Péter egykori kancelláriaminiszter kampányrendezvénye volt, az alkalomhoz illő hűtőmágnesekkel és golyóstollakkal. Ez persze nem változtat azon az örömteli tényen, hogy több száz ember kapott egy ingyen Önök kértéket, anélkül, hogy kérnie kellett volna.

Nótáskedvű volt az apám, meg én is, hát magával ragadott a hangulat, de küldetésemhez híven körül kellett néznem a házban, vajonmi van még, amiért ilyenkor érdemes bejönni. Nos, szomorú szívvel kell tudatnom, hogy igazából semmi. A kopottas színházon és az aulán – amelyet ugyanazzal a szomorú, szürke linóleummal melegburkoltak, amelyet valamikor a negyedik ötéves terv idején adhattak parancsba, és ugyanazokkal az alurácsos neonlámpa-kompozíciókkal világítottak meg, amelyekkel hajdan a Moszkvicsokat a melléküzemági szerelőcsarnokokban – gyakorlatilag nincs más publikus tér, így eleve se történhet semmi. Hacsak a nyolc szalámis kiflivel, néhány zacskó rágcsálnivalóval és egy frissen berakott frizurájú nénivel szerelt büféspult előtti részt és a vécét nem vesszük annak, amelynek egyik mosdókagylóját a Palóc Tajga nevű szeszes ital 0,05 literes változatának kiszippantott palackjaival próbálta izgalmasabbá tenni valaki, akinek valamiért szüksége volt egy kis bátorságra.

De aggodalomra semmi ok, legalábbis ami a következő egy hónapot illeti, úgy sejtem. Addig biztosan lesz élet az Ady Endre Művelődési Központban más közönséges hétköznap délutánokon is, legfeljebb más hűtőmágnesekkel és golyóstollakkal.

Igen különös komplexum ez