Az emblematikus író, az idősebb erdélyi nemzedék számára szintén emblematikus fordító, Az országépítő szerzője és a transzszilvanizmus elméletének megalapítója, a „neves orvosprofesszor”, ahogy Erdélyi Lajos, az író jellemzi, egyaránt szívesen állt Erdélyi Lajos, a fényképész gépe elé. S még hányan mások, akiket felsorolni nem is lehet egy recenzióban, de akik mindannyian itt vannak e könyv fedelei között!

És mindkét tényből következik valami. A „szívesen” kifejezésből az, hogy egy portrékészítő (nem mondom, hogy jó, mert a rossz nem az, hanem puszta lélekböllér) olyan, akár a néprajzos: jóban kell lennie az alanyával, ki kell mozdítania alanyállapotából. Amikor az illető teljesen megfeledkezik arról, hogy alany és ismét baráttá változik, abban a pillanatban kattan Erdélyi Lajos fényképezőgépének gombja. Ehhez persze áldozatra, együttfigyelésre, empátiára van szükség. Kirándulni kell Mikó Imrével, beszélgetniDeák Tamással, ellátogatni IzsákMárton szobrász műtermébe.

Hogy Erdélyi Lajos a képek és a szövegek szerzője is, az pedig arról a minőségéről árulkodik, amelyet a családnevében is visel. Erdélynek, a pontatlanul, de megszokottan így nevezett területnek a konzervativizmusa nem mindig a legrokonszenvesebb vonása, az azonban, ahogy néhányan szeretnének és tudnak is több dologhoz nem középiskolás fokon érteni, feltétlenül szimpatikus. Ahogy például Kós Károly építészként és íróként is alkotott, publicisztikát is írt, művelődésszervezőként is dolgozott és sakkfigurákat is faragott, az az „erdélyi újreneszánsz” egyik jellemző sajátossága.

Erdélyben, ahová még a televíziós stábok is úgy jönnek, mintha valami történelem előtti időkbe utaznának, sáros utak és kendős anyókák közé, ahol a kamerák is sírva fakadnak e sziklaporladáson, ritkán adatott meg egy olyan fényképész albumát lapozgatnom, akinek a fotói nem erről a látásmódról árulkodnak, s akinek a szövegei a fényképekkel egyenrangú alkotások. Én így értem Horváth Andor előszava, az Emberek és műhelyek megállapítását: „Erdélyi Lajos úgy teremtett fényképészi életművet, hogy nem szakosodott egyetlen feladatra vagy részterületre.” (13.) Azt mondanám – vállalva mindazt a romantikát és naivitást, amellyel egy ilyen gondolat hangzik –: ő az emberre szakosodott, s minden eszközét, a tollat és a készüléket egyaránt arra használta, hogy minél jobban megismerje azt, akire kíváncsi volt, miközben a dolgok természetéből következően önmagát is megismerte. Talán azért is van ez így, mert régi eszközökkel dolgozott, amelyek könnyen az emberhez nőttek – tollal, nem számítógéppel és azzal az ódon, patinás fényképezőgéppel, amely a borítón látható.

Ezért szépek a fényképek is, a szövegek is: az emberek nem egy gép előtt állnak, hanem egy másik ember színe előtt.