– Van-e, lehet-e ebben a részben válság miatt is értékbizonytalan világban az írónak valamilyen szerepe? Régebben a társadalom lelkiismereteként tekintettünk rá.

– Ilyen értelemben Petőfinek van egy jó, esős napja, amelyből aztán hosszan morzsapartizik a nemzet. Ady dörgő, kissé másnapos hangon be-beszól, Illyés képviseletileg gazdagon vacsorál. Amióta az eszemet tudom, válság van. Morális és gazdasági, teológiai és szexuális – válság válság sarkába tapos. Esterházy Péter azt mondja, nem olyan üdvös dolog, ha az irodalom nagyon fontos. Ez az állítás a szabadságunkkal függ össze, ami, enyhén szólva, több macerával jár, mintsem hittük. Várjunk csak, és az bizonyos, hogy a társadalomnak van lelkiismerete? Önnek, nekem, Marika néninek esetleg, rendben.

– Akkor az író is csak szimpla betűvető?

– Nem, egyszerűség nincsen. Nincs szimpla betűvető, mint ahogy nincs egyszerű kétkezi ember sem. A dolgok nem egyszerűek, ha annyira tudnak fájni, hiányozni vagy megnyugtatni.

– De azért valami csak nyugtalanítja az irodalmárokat.

– Van ugye három erős kérdéskör: először is, mi a szabadság, s azon belül a titok, az elhallgatás, a hallgatás. Másodsorban: kicsoda és miféle az a másik ember. Harmadsorban: az emlékezés sötét, sokszor nyomasztó kalandja. Aztán egyszerre csak beüt a krach, hogy mégis a személyes, a legszemélyesebb történeteink reprezentálják a kort. Vagyis a világot nem lehet csak kitalálni, konstruálni, elképzelni.

– Mondana példákat is?

– A Sorstalanság azért is az egyik legfontosabb magyar – és minden ízében magyar regény –, mert az ideologikus barkácsolás után a személyesség autonómiáját állítja szembe az úgynevezett történelemmel, miközben irodalmilag a nagyvilághoz kapcsol. A „Harmóniát” tragikus módon a „Javított” teszi egésszé, és mondom még Tar Sándort is, akiről már majdnem elfelejtkeztünk. Különben pedig nem szerep kell, hanem nyitottság. Legyen az irodalom nyitva. Nyitott ház, kert, park, kijön és bejön a tag, sír, vihorászik, elbambul, megrendül, katarzist szalonnázik.

– És hogyan lép be a valóság?

– A Virágzabálókban van egy nagy cigány fejezet, mindenféle mitologikus betéttel. Egy szegedi gimnáziumban arról beszélek, hogy miközben írom a regényt, a cigány szó jelentése megváltozik. Megtörténik Olaszliszka és Tatárszentgyörgy, én pedig

– mondom a fiataloknak – azon tűnődöm, hogy a szövegem, a tizenkilencedik századot idéző cigány történeteim kompatibilisek-e azzal, ami most történik. Mert ez egy nagyon fontos szempont lenne. És a beszélgetés végén odalép hozzám egy tizenhét éves lány, és rémületesen okos kérdéseket tesz fel az ügyben.

– Tudott felelni rájuk?

– Nem feltétlenül, mert a probléma annyira bonyolult és hosszú távú. És talán mert nem is nekem kell, ráadásul gárdista sem vagyok. Na, de ez a gimnazista volt a valóság.

– Nem tűnik túl derűsnek.

– Ez az idő talán az irodalomról vallott tradicionális felfogás utolsó pillanatait jelenti. Nálamnál fiatalabb költőket olvasok örömmel – Györffy Ákos, Krusovkszky, Pollágh, Sopotnyik, Mestyán –, és náluk a történelmi érintettség kevésbé érezhető. Fontosabb, hogy mi van az Énnel, a személyességgel, a szerelmi másnaposságokkal, az egzisztenciális jelenléttel. Néznek befelé ezerrel. Jó, Mestyán annyira nem. De ez nem olyan váratlan. Figyelje az utcai emberek fejét, be vannak a fülek dugva, és szól, szól a zene. Miközben a könyvpiac haláltáncot jár, iszonyatos tolongás a fedélzeten. Miközben arra, amit kulturális térként értelmezünk, és leginkább a könyvben látunk megtestesülni, ráveti árnyékát a virtuális világ kitátott szája.

–Mintha vonzaná a két véglet: egyszerre ír asztalt átszakító regényeket, könynyed tárcákat, verseket. Nem bosszulja meg magát a sokműfajúság?

– Ha megbosszulja, majd leverik. Tárcát írni jó, mert fél óráig fontos vagy. Díjbírkózás egy pihével. Novellát írni jó, egyenleteket állíthatsz föl, amelyeket lehetőség szerint ne lehessen megoldani, de azért érezzünk késztetést rá. Darabot írni jó, mert végre nyersen kezelheted a mondatot, nem kell pácolni, főzni, sütni, kirántani. Regényt írni jó, mert te vagy az isten. Úgy értem, kisgyerek ül a világsarokban, berreg, puffog, épít és utánoz, és évekig elvan.

– Nyugtasson meg: a gyerekkönyveit nem a gyermeke zsarolta ki...

– A Trapitit Áronnak ajánlottam, igen. Én tanárként kezdtem, és milyen jó volt, hogy a gyerekkönyvek visszavittek az iskolába. Majd megyek még.

– Vonzódik a különös címekhez: Virágzabálók, A könnymutatványosok legendája, A Borgognoni-féle szomorúság. Figyelemfelkeltés vagy ars poetica?

– Láttam már barátaimnál, hogyan állítanak fel oszlopokat elkészült regényük lehetséges címeiből. És aztán hosszasan töprengenek. Én egy cím születését észre se veszem. Egyszerre csak ott van, velem, a készülő fejezetek fölött. Viszont a Virágzabálókban volt olyan alakom, akinek a nevét, úgy három év után, meg kellett változtatnom. Attól kezdve jobban is működött.

– Talán senki sem keresi olyan lelkesen és olyan kétségbeesett szenvedéllyel a szép magyar mondatot mint ön.

– Egy festmény nyilvánvalóan bírhat mindazzal, amit a széphez fűzünk, nyugtalanít, zavarba hoz, dühít, rémülettel tölt el, egyebek. A mondatnál nem mindig veszed észre, hogy szép. A mondatnak erős a funkcionális természete, csak ott van a többi között, és úgy van ott, pontosan a helyén, hogy miközben törékeny, akár egy kéthetes kifli, mozdíthatatlan is. Rengeteg szép mondat van, amelyeket nem is lehet észrevenni. Nem arra valók. Nem válnak ki, nem különülnek el, nem lógnak ki, csak vannak, mint a zsidók igazai, akik közül ha egy is el veszne, öszszeomlana a világ.

„Tanárként kezdtem, és milyen jó volt, hogy a gyerekkönyvek visszavittek az iskolába”