Átirat lefagyasztva
Ám író és rendező ismételt találkozása nem lett olyan szerencsés.
Huszonöt éve éppen azt érzetem egyedül zavarónak Ruszt József rendezésében, amit ma a legjobbnak gondolok benne, hogy a XX. századi koncentrációstáborok világát hozta be az ókori történetbe. Ami akkor túlságosan szembeszökő aktualizálásként hatott rám, ma erős közlendő szilárd megalapozásának tetszik. A mostani előadás ugyanis semmitmondón futurisztikus-jelképes külsőségek között játszódik. Iványi Árpád díszlete főképp arra szolgál, hogy időnként legyen mire leülniük a játszóknak, például egy méregzöld műfűvel borított fotelbe, ezenkívül láncon belógatott játék babák, rózsaszín játék pisztolyok illusztrálják Titus bevezető monológját, amelyben a császár fia és egyben a római csapatok vezére III. Richárdot parafrazálva elmondja, hogy unaloműző játékként mozgatja a szörnyű eseményeket. Földi Andrea egyik-másik jelmeze is az Orion űrhajó világát idézi.
A színészi játékot mintha a világűr hidege dermesztené meg. Még azt is, ami magában talán hatásos lehetne. Érthető a rendezőnek az a szándéka, hogy az elbeszélt fizikai borzalmakat és lelki-erkölcsi torzulásokat azok ellenében fogalmazva vésse be mélyen a nézők lelkébe. Ám ebből jobb esetben is csak a törekvés méltányolható. Stefanovics Angéla kiválasztása a női főszerepre nyilván az ellenjáték jegyében történt, a csodásan apró színésznő minden ízében ellentéte a szöveg szerinti Berenicének, amiből támad is néhány erős groteszk pillanat, jelentékeny alakításhoz azonban alkalmas előadás, több alkalmas partner kellene.
A Titust játszó Horváth Illés azonban, miután bejelenti, hogy minden tette merő játék ezután, beéri azzal, hogy az ifjú korához képest fölöttébb bölcs, jóságos vezért egy az egyben adja, a cinikus játékosról megfeledkezik. Nagy Viktor (Florus) energikusan jeleníti meg a vérben gyermeki örömmel tobzódó szadistát, igaz, ő nemrég még Kaposváron A helytartó Mohácsi János rendezte előadásában Eichmannként gyakorlatozott e szerepkörben. Lengyel Tamás (Flavius Josephus) emberi jellemként és politikai magatartásként viselkedik tárgyszerűen, éreztetve a belső megrendültséget, Kovács Ferenc (Júdás) kimértsége alatt is embert és erkölcsöt érezni. Haás-Vander Péter (Simon) elkedélyeskedi a rémségeket, de legalább valamilyen. Kaszás Mihály (Adiabeen) szorgalmasan ágál, de nem derül ki, milyen embert alakít.
Petyi János (János) és Hayth Zoltán (Eleazár) csak testileg van jelen. Lévay Viktória viszont csak bozontos haján és arcfestésén viseli a gyermekét megfőző és megevő anya őrületét. Törköly Levente és Egri Kati (Matathiás és felesége) a halálban való elsőbbségért versengő vén házaspár morbid idilljét pontosan kimért érzelmességgel adja elő.
Talán Katona József 1814-ben született drámájának átirata is öregedett valamicskét negyedszázad alatt. Ami akkor izgalmasnak, frissnek, esetleg vitára ingerlőnek hatott, mára közhellyé kophatott. A mélyhűtött bemutató nem cáfolhatja e gyanút. Bár idővel még kiolvadhat.
