Az első világháború előtt a Monarchia flottakiadásainak közel negyven százalékát a magyarok fizették, a Ganz Danubius hajógyár pedig 1913-ra már a világ legjobb cirkálóit állította elő. A Ganzban készültek a fl otta olyan büszkeségei, mint a Helgoland, a Novara, a Szent István. A Skoda-lövegekkel és Ganz-turbinákkal felszerelt, legendás Szent István például korának egyik legkorszerűbb hadihajója volt. Nem véletlen, hogy elsüllyesztésének napja Olaszországban később nemzeti ünnep lett.

Egyébként volt mit ünnepelnie az osztrák–magyar haditengerészetnek is. Jelentős teljesítmény volt például 1917 májusában az antant tengeri zár áttörése Horthy Miklós vezetésével az olasz csizma sarkánál, Ottrantónál, aminek révén a magyar hadihajók és tengeralattjárók kijuthattak a Földközi-tengerre. A győzelemről beszámoló Horthy-levél eredetiben látható a tárlaton. Rajta kívül mi, laikusok nem sok magyar tengerészt tudnánk felidézni, őt is csak későbbi szerepe miatt. Itt azért megismerhetünk olyan katonákat is, mint a Monarchia tengeralattjáró egységét irányító Thierry Ferenc, vagy a tengerészeti repülőket parancsnokló Galgóczy János: neki még a távcsövével is találkozhatunk.

Sírnivaló ennek a flottának az oktalan elherdálása a háború végjátékában. Például a vezérhajó, a Viribus Unitis gyalázatos elsüllyesztése 1918 október végén, a polai hadikikötőben, már azután, hogy Horthy tengernagy a fegyverszünet megkötésével, királyi parancsra átadta a flottát a horvátoknak.

Sokat tanulhat, aki végigböngészi a tablókat. Az iskolai történelemkönyvekben ebből az egészből talán csak a cattarói matrózlázadás szerepel. Nem nagyon említik meg Thegethoff 1866-os győzelmét az olasz fl otta felett, amikor is a kapitány „megkosolta” az olasz vezérhajót, így süllyesztette el (később róla kapta nevét a legnagyobb hajóosztály.) Nem említik az Implacabilét, az 1848-as magyar szabadságharc Kossuth által rendelt és Angliában felfegyverzett briggjét, mely végül már nem avatkozhatott be a harcokba. Nincs a tankönyvekben a Mészáros nevű gőzös sem, mely a Duna első géperejű hadihajója volt, s 1848-ban a Délvidéken segített a magyar városok védelmében.

Itt, a kiállításon felidéződik a folyami hadihajók históriája is. Kedvenceinkről, a monitorokról például megtudhatjuk, hogy nemcsak a Tanácsköztársaság ellen lázadtak fel, de 1918–19-ben a Dnyeperen egészen Dnyetropetrovszkig portyáztak, s a fehérek oldalán beavatkoztak az orosz polgárháborúba is. Olyan jól szolgáltak, hogy a románoknál és a horvátoknál az ötvenes évekig hadrendben tartották őket. Szánalmas utánuk a mai valóságot látni: „hadiflottánk” három szem „motorcsónakját” (aknaszedő naszádját) – ez már nem egy víziparádé. Azért nem árt tudni: Románián kívül az egész Dunán csak nekünk van hadihajónk.

A magyar hadihajók históriája történelmünk elfeledett, elhallgatott fejezete volt, s most annyi amondanivaló, hogy szétfeszíti a két termet. A sűrűn teleírt tablókat tisztességesen végigolvasni körülbelül egy napra volna szükség, nyitástól zárásig. A tengernyi információba bele is fulladna a látogató, de van, aki kimentse. A klub tagjai ugyanis ügyeletet adnak, s szívesen végigvezetik az érdeklődőket a leg érdekesebb momentumokon. Engem például dr. Dezsény Zoltán: az ő nagybátyja szervezte újjá ’45 után a flottillát.

Történelmünk elfeledett, elhallgatott fejezete