Az öregek a másik szobában aludtak. Sokszor átküldték. Nem tudta, miért, de szívesen ment, mert az apa nem tudott olyanokat mesélni, mint a nagyapa. Az apának csak az volt a mese, ami valóban megtörtént, hogy például amikor katona volt, elmentek a kocsmába, aztán ott ittak, és egy nő miatt kitört a verekedés. Hát ez milyen szar mese, gondolta magában a gyerek, s már várta azt a napot, amikor átküldik újra az öreghez. És ez a nap hetente kétszer el is jött.

A gyerek becsúszott akkor az öreg mellé az ágyba, jól elfért ott, mert kicsi ember volt a nagyapa, meg nem is mozgolódott éjszaka, annyira fáradt volt. A gyerek alig odabújt, a tappancsait az öreghez nyomta, s mondta, hogy akkor várja a mesét. A mese a háborúról szólt, hogy hogyan harcoltak az oroszok ellen, meg hogy mi volt a fogságban, hogy például volt egy német őrnagy, aki megtörülte az orrát, és ott maradt az a nagy bibircsókos orr a zsebkendőben. Annyira hideg volt, hogy véletlen lefagyott, mondta a nagyapa, meg hogy neki is le van fagyva egy lábujja. A gyerek is mondta, hogy az ő lába is tiszta jég. Az nem olyan, mondta a nagyapa. De olyan, mondta a gyerek. Jó, akkor olyan, egyezett bele az öreg. Egyre több dolog olyan lett a gyereken, mint a nagyapán, de főleg a fejében történtek radikális változások. Az egyik reggel, mikor az anyja valamit kérdezett, hogy tegnap ezt vagy azt megcsinálta-e, hogy például hozott-e be tojást, a gyerek mondta, hogy dehogy hoztam. Szívesen behoztam volna, de nem tudtam. Mért nem tudtad? – kérdezte csodálkozva az anya. Mert a nagyapával voltam a háborúban, vágta rá a gyerek. Hol? – kérdezte az anya.

A háborúban, mondta a gyerek, s rögvest belekezdett a hadműveletek ecsetelésébe. Hogyan vágtak át golyózáporban a frontvonalon, s hogy mennyi bajtársa ottveszett. Nem tudták őket menteni, mert az ellenség a vöröskeresztes autókra is lőtt, olyanok, nem ismernek se istent, se embert. Kegyetlen küzdelem volt, patakokban folyt a vér, vagyis folyt volna, pontosított a gyerek, ha nincs mínusz húsz, és nem fagy meg rögtön a havon. Az anya tovább kavarta az ételt a sparhelton, nézett a gyerekre, arra a kicsi elszánt hősre, aki ott állt tőle kétlépésnyire, lángoló szemekkel. Azt akarta mondani neki, hogy az nem úgy volt, de nem mondott semmit, kicsit elmosolyodott, majd csak visszajön egyszer. Csak az apa erősködött mindig, hogy az nem igaz, itt voltál a konyhában, meg az udvaron, nem a háborúban. De ez a gyereket nem zavarta, mert egy olyan ember szavát, akinek az a mese, hogy elmentek a kocsmába, egyáltalán nem tudta komolyan venni.

Egyik este mondta az apa, hogy cseréljen helyet az anyával. Miért? – kérdezte a gyerek. Hogy ne nyomjon az ágy, mondta az apa. De már megszoktam, mondta a gyerek. Akkor is, mondta az apa. Inkább átmegyek a nagyapához. Jobb lenne, ha nem, mondta az apa. De megyek, mondta a gyerek. Nem,mondta újra az apa. Engedd, szólt közbe az anya. Jó, mondta az apa, belenyugodott, mert valamit várt ettől az estétől, s ez a várakozás megtörte az apai szigort. A gyerek átment, s immáron együtt meséltek az öreggel, a nagyapa is hallott néhány olyan eseményről, amiről korábban nem, amit csak a gyerek élt át, mert az öreg akkor épp más bevetésen volt.

Az apa mondta egyszer a nagyapának, hogy ne mondjon többet semmit a háborúról, mert minek kell a gyerek fejét telehordani minden szarral, ami nem is volt igaz. De igaz volt, mondta az öreg. Akkor se mondja a gyereknek, kiabált az apa. Az öreg hallgatott. Nem tudta, hogyan lesz majd ezzel a új férfival az élet, akit a lánya hozott a házba.

A háború napokon, sőt heteken át tartott, átlábolt egy egész évszakon, tavasz lett, elolvadt a hó, amin a legendás események játszódtak, ázalgott a hólé a föld erein befelé. Délelőtt volt, a férfiak mind dolgoztak, csak az anya volt otthon, meg a gyerek. A konyhában voltak, kint még hideg, de a konyhaablakot már át tudta melegíteni a nap. A múlt héten, mondta a gyerek, a Matyi, így hívták a kutyájukat, egy hírhedt politikusról kapta a nevét, akinek senki nem mert ellentmondani, s most jó érzés volt ennek a kutyának azt mondani például, hogy Matyi, takarodj. Szóval a Matyi, mondta a gyerek, elkapta a kopasznyakú tyúkot, ha nem vagyok ott, akkor annak a tyúknak vége. Mikor volt ez? – kérdezte az anya. Egy hete vagy kettő, mondta a gyerek. Tényleg? És te láttad? Hát persze, pont ott voltam. Nem a háborúban? – kérdezte az anya. A gyerek állt, elpirosodott az arcbőre. Nem, mondta, én nem voltam a háborúban. Állt, a szégyen tovább színezte az arcát, meg a fájdalom, hogy egy olyan világba tért vissza, ahol nincsenek nagy hősök, ahol nem élnek indiánok, pont olyanba, amilyenről az apa mesélt, amiben semmi különös nem fog történni vele, legfeljebb az, ami minden kisfiúval, hogy felnő.

Tettamanti Béla rajza