Újabb és újabb férfiak vetődnek tigrisbukfencekkel egy földön fekvő meztelen alakba. Nem mellé vagy rá, hanem bele. Rögtön eltűnnek benne, úgyhogy az embernek az az érzése támad, beleférne ebbe az összegömbölyödött testbe még vagy húsz ilyen lény.

A vetített kép a hús-vér testtel milliméter pontosan passzol

És ha Stéphane Gladyszewski, a szobrász-fotósból táncszínpadra tévelyedett kanadai művész netalán azt akarta volna mindezzel kifejezni, hányféle személyiség bújhat meg egy emberben egyszerre, akkor azonnal adja magát a kérdés: hogyan mutathatta volna meg mindezt hagyományos táncelőadásban? Itt a ruhátlan alakokra tűpontos mozgóképeket vetítő Gladyszewski úgy játszik az érzékeinkkel, mint egy nem túl lelkiismeretes illuzionista. Fölcipzározza a bőrt csupasz hasakon, férfi ágyékot helyez női ölekre, és ragadós temperával von be egész testeket úgy, hogy az asszociációnak semmi sem szab határt.

Mi akkor ez az egész? Film, amelyhez hozzátáncolnak, vagy táncelőadás mozgóképes effektekkel? – kérdeztük a kanadait, aki szerint kortárs táncról ma már csakis a vizuális művészetekkel együtt beszélhetünk. Hogy az ő produkciói – például a Trafóban február 16-án és 17-én látható In side & Aura – táncprodukcióknak nevezhetők-e még, arra pedig annyit mond: szerencsére ezt a kérdést nem kell megválaszolni. Szerinte föllógatott, vásznak mögé rejtett, kulimásszal kent figurái szempontjából a vetített kép olyan, mint egy második bőr. Amire ügyel Gladyszewski, az az, hogy az összes technikai vívmányt, amely az utóbbi években elárasztotta az otthonokat, a színpadokat és végső soron az agyakat is, csakis olyan módon használja föl a tánctéren, hogy az élő test mozgásával mixelt technika ne maradjon „fémhideg”.

Az is kérdés persze, nem köti- e gúzsba táncosait ezzel a mégoly bensőségesre fogalmazott effektvilággal. Mert a hatást csak akkor érheti el, ha a vetített kép a hús-vér testtel milliméterpontosan passzol. – A táncosaim gyakorlatilag vakon játsszák az előadásokat, mert a projektor folyamatosan a szemükbe süt –avat be a koreográfus. – Ezért ők nehezen tudnának alkalmazkodni. Inkább az én dolgom úgy irányítani a képet, hogy az passzoljon az ő mozgásukhoz.

– A Trafóba olyan produkciókat hívunk, amelyekben a vizuális effekt nem puszta látványelem, hanem egyenrangú a mozgással, része a történetmesélésnek – magyarázza a Kortárs Művészetek Háza igazgatója, Szabó György, akit az utóbbi évek technikai vívmányai a XIX. század végének forradalmi változásaira emlékeztetnek. Amikor a színházakból a gázlámpákat kiutasította az elektromosság, teljesen újra kellett értelmezni a színpadi tereket. – Ma mást tartunk megdöbbentőnek, például azt, hogy a MüPába több ezer forintos jegyeket vesznek a magyarok azért, hogy kivetítőn figyelhessék, mit játszik a New Yorki-i Metropolitan. A mozgókép valóban tarol, mert a fölgyorsult információáramlásnak jobban megfelel egy kép, mint sok szó. Ráadásul amióta mindenki megtanulta kezelni a digitális kamerát, azóta azt hisszük, hogy fi lmezni is tudunk. Épp ezért olyan fontos Gladyszewski meg az ezzel foglalkozók képzőművészeti háttértudása.

Az „ezzel foglalkozók” közül a Trafó ötödik Temps d’Images fesztiváljára olyan alkotókat hívott, akik a mozgóképes produkcióikat a lehető legközelebb hozták az élethez. Mi érdekelne például jobban egy nagyvárosi gyereket egy varázskertnél, ahol nemhogy szabad, de rá is kell lépni a (vetített) virágokra. Az olasz TPO színház virtuális lugasában levélbe heveredhetnek és lapos kavicsokon lustálkodhatnak a négy évnél idősebbek. De itt a Képek Ideje a francia táncmágus, Philippe Decouflé szerint is, aki február 13-án és 14-én Solójával érkezik a Trafóba. A fesztivál egyetlen magyar résztvevője pedig a Természetes Vészek Kollektíva és Árvai György lesz, aki akkurátus műfaji meghatározást adott produkciójukhoz. A Jom és Terry animációs musical, kortárs irodalom, látványszínház és Tarantino-paródia egyben.