Az utolsó lövés
Mindenhez úgy állunk hozzá, mintha ez lenne az utolsó lehetőségünk. Az utolsó lövés. Ebbe kell belesűrítenünk múltat, jelent, jövendőt, mert más alkalom már nem adatik. Így azután minden cselekedet, próbálkozás különös visszfényt kap. Minden a tökéleteshez méretik és törvényszerűen alulmarad. Wesselényi-Garay Andor, az idei velencei biennále kurátora legalábbis ezzel magyarázza Ferencz Marcellel közösen beadott pályázatuk körül kialakult – időnként személyeskedést sem nélkülöző – polémiát.
A dolog tulajdonképpen szokványos. A nemzetközi építészfesztiválon hazánkat képviselő kiállító körül rendre felhorgadnak az indulatok. Emlékezetes botrányba fúlt Janesch Péternek – a kormányzati negyed pályázat későbbi díjnyertesének – elmaradt családiház-fotótárlata, rém cikinek találtatott Andreas Fogarasi budapesti művelődési házakról készített filmetűdöket felvonultató koncepciója – bár a fesztivál zsűrije aztán neki ítélte az Arany Oroszlán díjat –, de éles hazai kritikát kapott a kínai dömpingárut felvonultató projekt is.
Nem könnyű jót csinálni a hazai szakmai közönségnek. Holott az idei pályázatot felügyelő Petrányi Zsolt – a Műcsarnok igazgatója – a lehető legszélesebbre tárta a kapukat. Bárki indulhatott, akinek volt valami ötlete, méghozzá ingyen. Ennek ellenére mindösszesen kilenc pályamű érkezett. (Wesselényi-Garay Andor egyébként a nemzetközi építészkongreszszus-szervezőként ismert Csanády Pállal közösen egy másik pályaművet is jegyzett.) Különös módon egyik program sem a szigorúan vett hazai építészetről szól. Pontosabban egyik sem épületeket, terveket és maketteket vonultat fel. Talán mert nincs mit.
– A kortárs hazai építészet jelen alakulása némiképp kétségessé teszi, hogy sikerrel pályázhat a nemzetközi szakközönség figyelmére – sommázza a magyar színvonalról alkotott véleményét a nyertes kurátor, aki Borderline (határvonal) című díjnyertes projektjében így inkább visszatér az alapokhoz: az építészet alapegységét, előállapotát jelentő vonalhoz. Ami egyszerre összeköt és elhatárol. Utalva ezzel Magyarország öszszekötő és határszerepére Nyugat és Kelet között.
– A látogatók egy fonalrengetegen haladnak át, amelyet kihegyezetlen ceruzák feszítenek ki. S miközben a vonalerdőben bolyonganak, elveszítik hagyományos térérzetüket, hogy friss magányukban magukra találhassanak. A pavilon falain gyermekrajzok hirdetik a nyomhagyás első önfeledt örömét, míg monitorokon vonal és rajz születik magyar építészek keze nyomán. Végezetül egy hatalmas akrildobozba tornyozott ceruzahegy mellett vezet el az útjuk, amelybe a hagyományos rajz eszközének koporsóját vagy éppen bölcsőjét képzelheti a távozó – vezet minket körbe Wesselényi-Garay Andor.
A zsűri véleménye szerint az ötlet alkalmas lehet a kortárs – egy kiállításra átlag három percet szánó – látogató figyelmének megragadására. S ez a legfőbb cél.
– Az efféle fesztiválok egyszerre tükrök és színpadok – világít rá a magyar pavilon kurátora. – Jó alkalom lehet arra, hogy önmagával való szembenézésre kényszerítse a közösséget. A messziről tartott tükör, amit menetközben össze is hánynak, felkavaró hatású lehet a hazai közönségnek, de kívülről nézve teljességgel érdektelen. A kiállítók többsége ezért inkább színpadként tekint a biennáléra, amely élményt ad és egyúttal imázst épít. Ezt a tendenciát erősíti az építészet elmúlt évtizedekben lezajlott társadalmi forradalma is, amelyben a vájt fülűek és a naivok közötti szakadék fölé egyre több pallót feszítettek. A sztárépítészek kultusza immáron vetekszik színészek, karmesterek, énekesek nimbuszával. Hatalmas ipar épült köréjük, amelyet még a válság sem tudott kikezdeni.
Az alkotók és a közönség megváltozott kapcsolatára épül a világ legnagyobb és legjelentősebb építészeti fesztiválja is. A sztárépítészek egyike, Wolf D. Prix ennek ellenére úgy véli, hogy az efféle seregszemlék ideje lejárt. A világ összezsugorodott, korunk építészete testközelből is megfigyelhető, nincs szüksége többé közvetítőkre. S ha ez igaz, akkor az idei biennále lehet az utolsó lövésünk.
