Soha nem akartak a szó pejoratív értelmében underground banda lenni. Azaz: sosem törekedtek arra, hogy füstös pincékben harminc ember előtt játsszanak – tudom meg Horváth Gáspártól, az Irie Maffia billentyűsétől. A füstös pincékkel amúgy semmi baj, és azzal a harminc emberrel sincs – csakhogy a zenész, ha komolyan veszi magát, nem éri be ennyivel.

Az Irie Maffia is a föld alól indult, mint oly sok banda a mai magyar zenei világ meghatározó csapatai közül, az egykori kultiplexes, nem éppen maroknyi embert vonzó Gimmeshot-bulik idején azonban kezdett megkopni az undergroundság, ma meg már vérprofi produkciónak lehet tanúja, aki elmegy egy koncertjükre. Ami már csak azért sem piti teljesítmény, mert a Maffiának tizenegy tagja van. A dalok vázát rendszerint Élő Márton, vagyis Dermot, a csapat harsonása és Horváth Gáspár szerzi, ezeket az erős vázlatokat aztán a próbákon fejlesztik kész dalokká, természetesen a zenekartagok hathatós közreműködésével: mindenki hozza a saját stílusát. Előfordul viszont, hogy a vázlat vázlat marad, elbújik egy merevlemezen. És megesik, hogy csak évek múlva bukkan fel újra, mint például a Régi – Új, amely végül felkerült az új, What’s My Name-re.

Az Irie Maffia tehát a tagok bevallása szerint is átmenet az underground és a mainstream között. Pop – de nem az ipari fajtából, szerencsére. Az, hogy több ezren veszik a lemezeiket, minden jelentős (vagy kevésbé jelentős) fesztiválon ott vannak, újságokban, rádiókban, tévékben szerepelnek, nem sekélyesíti el a lényeget: a zenét. Élő Márton szerint ez talán abból adódik, hogy sosem kényszerültek kompromisszumokra.

Nem csak a szelekcióban önjárók: a What’s My Name-mel kapcsolatos összes munkafolyamatot – a felvételeket csakúgy, mint a keverést – ők végezték. Dermot azt mondja, ha olyan országban élnének, ahol az efféle zenének nagyobb hagyománya van, de legalábbis komolyabb szakembergárda áll rendelkezésre, ők is odaadják egy hangstúdiónak az anyagot, hogy az tényleg úgy szóljon, ahogy kell. Horváth Gáspár szerint biztosan van ilyen mesterember itthon is, csakhogy nem az ő közelükben. És egyébként sem szeretnék elveszteni a hangzásvilágot, amit elképzelnek.

Az új lemez munkacíme, a Repprokkreggi az anyag műfaji sokszínűségére utalt valószínűleg. Korábban sem épp az egyműfajúság juthatott az ember eszébe, ha az Irie Maffiára gondolt, inkább a zsánerszörfözés. Mégis akad olyan stílus, amelyet most próbáltak ki először: a cumbia. Ez a kolumbiai tánc-, illetve zenei stíl hasonlít a többi latin-amerikai zenére, a nagy salsaláz előtt ez volt a legnépszerűbb arrafelé – magyarázza Dermot.

Az elmúlt évtizedek alatt persze megváltozott a klasszikus hangszerelés, manapság gyakori vendég benne az elektronika, és akadnak hiphophoz hasonló elemei is a cumbiának. Dermot úgy tudja, itthon eddig senki nem készített olyan számot, mint a Lady’s Embassy, amely a cumbiával operál. Horváth Gáspár tréfásan azt mondja, egy dallal kicsit mintha elvetették volna a sulykot az új lemezen: a Bacardi Cola egy már-már house-ba hajló elektro-dance szerzemény, amely illeszkedik a kétezres évek végének dancehalltrendjeihez.

Állítják, a sokműfajúság nem a zenekartagok pedagógiai érzékenységét dicséri, nem népnevelni, ízlést formálni akarnak, inkább szórakoztatni. Az Irie Maffiával csakúgy, mint a heti soundsystem klubbal, amit a Corvintetőn vezetnek elő minden kedden. Jellemzően fekete zenét játszanak itt, kiemelten foglalkoznak a jamaicai gyökerű muzsikákkal. Ezt sem neveznék népnevelésnek – inkább szórakoztatásnak. A bulizók és a saját maguk örömére zenélnek a tetőn is, akárcsak a koncerteken.

Az öröm pedig ragadós.

Sokszínűségben utazik a Maffia