A stílusjegyeit illetően tökéletesen kiforrott, mi több, itt-ott a csupasz tégláig letisztult Sztálin-reneszánsz palazzóhoz, a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házhoz két lépcsősor vezet. Az egyik a népi demokratikus járványkórházakban alkalmazott szabvány szerinti üvegajtóban végződik; a bentlévők egy fosszínű függönnyel tették még hangsúlyosabbá, hogy ezen a nyílászárón aztán be nem megy senki, ámde cserébe ki se jön.

A helyes választás tehát a másik lépcsőzet, amelyet azokkal a hangulatos, félig törött, félig repedt beton virágtartókkal voltak kedvesek szegélyezni, amelyeknek Budapest e sajátos, különleges, üde arculatát köszönheti, ami nekije van.

Az épületbe lépő kultúrafogyasztó egy barátságos színházi előtérben találja magát, ezt viszont már a kései hetvenes/ korai nyolcvanas évek modorában komponálták, sok fával, műkővel, szkájjal és a szovjet metrókocsik mennyezeti világítását idéző lámpatestekkel.

A teret jobbról egy hatalmas tükör tágítja, balról faliújság szűkíti, amely a ház kínálatát hivatott bemutatni, a test és a lélek harmóniáját hirdetve fennen: lehet jönni hatha jógázni és hastáncolni, van Muzsikás néven gyermektáncház, Picasso néven festőklub, patchwork néven foltvarró klub, nemezelés, sőt még ovis kempó is – és ez távolról sem minden, mert még van például Bubabál néven is táncház, valamint nyugdíjastorna. Kár, hogy egyik se most.

Látogatásunk idején, tehát egy nagyjából olyan bús-borongós hétfő délutánon, mint amilyen éjjelen Lenin búcsúzott, az FMH földszintjén – az élénken kommunikáló személyzetet leszámítva – körülbelül két ember tartózkodott mindennemű kulturális tevékenységtől. Pedig bátran állíthatjuk, hogy az épület bizonyos szempontból holtidőben is a csodák palotája, bőven van mit nézni, van miből okulni.

Az aula bal hátsó sarkában például nagyszerű kiállítás látható Kiss László bőrből készült keresztjeiből, jobbfelől, az emeletre vezető lépcső aljában, a hajdani autósiskola ajtaja és egy szék között egy Varga Imre által jegyzett nőalakot fedezhet fel az éles szemű néző, a büfé előtt meg azoknak a különleges kis kerek asztaloknak az utolsó előtti példányai figyelhetők meg, amelyek márványnak akarnak látszani, műmárványnak néznek ki, de tulajdonképpen farostlemezből vannak.

A büfé egyébként is tanulságos hely, ugyanis sose láttunk még portáscsengőt, amely mellé az volt írva, hogy büfés hívó. Gratulálunk, mert ez azt sejteti: itt ám nem szórják az adófizetők pénzét, a büfés más, hasznos feladatokat is ellát, csak akkor büfés, amikor feltétlenül muszáj, vagyis nem nagyon.

Ugyanezt az odafigyelést jelzi, ahogy a drága elektromos árammal bánnak: a feljáró fölött és az emeleti teresedésben egyetlen neon sem ég, mert minek? Az a 0,2 lux, ami az ablakokon odakintről bejön, úgy látszik, pont elég.

Ezt abból gondolom, hogy az a három anyuka és a három kisgyerek, akiket a „főkönyvelő”, az „igazgató-helyettes” és az „igazgató” táblákkal díszített folyosórendszer végén találok, tökéletesen ép kezekkel és lábakkal várja, hogy elkezdjék nekik a zeneóvodai foglalkozást. Szóval le a kalappal, de azért merem remélni, hogy este, amikor lefele jönnek, valaki azért megtalálja a kapcsolót a sötétben.

A kővé vált látogató